Amikor Arsinoé, Céliméne barátnője „leleplezi” Céliméne levelét, amelyben udvarlóit gúnyolja és nevetségessé teszi, a márkik elfordulnak a nőtől, viszont Alceste továbbra is vele akar élni – de ettől a világtól távol, elvonulva valahová. Céliméne erre képtelen.

Ez a Moliére-darab a legkevésbé komikus. Felfogható úgy is, hogy Alceste egy zsörtölődő, magába forduló alak. Képzeljünk el egy olyan embert, aki mindig “megmondja a magáét”. Ez idegesítő is lehet, én nem biztos, hogy mindig a többiek épülésére szolgál, sőt, gyakran sértődés is lehet belőle. Felvetődhet az a kérdés is az emberekben, kicsoda ő, hogy bírál másokat, miért éppen ő tudja, mi a jó és a rossz? Így szemlélve lehet valóban komikus Alceste karatktere, de ha a környezete romlottságát, képmutatását hangsúlyozzuk, áldozat is. Áldozat, hiszen egy olyan világban kényszerül élni, ami hazug, és amit megvet. És a szerelem áldozata is, hiszen olyan nőt szeret, aki ennek a megvetett világnak a része.

Valószínűleg nem véletlen, hogy a főszereplő neve Alceste. A görög mitológiában Alkésztisz Péliasz király leánya (tehát a nem nem stimmel), aki hajlandó volt meghalni férje helyett, s ezzel az önfeláldozó szerelem jelképévé vált. A férjnek Apollón ajánlotta fel, hogy valaki meghalhat helyette, ha vállalja, a halála órájában. De a történet jól végződik, Héraklész visszahozza Alkésztiszt az alvilágból, és boldogan élhet tovább szerelmével. Tehát nem csak az önfeláldozó szerelemről van itt szó, hanem egy olyan nőről, aki az alvilágot is megjárta a szeretett férfiért. Ennek ismeretében erősebb hatása van Alceste és Céliméne kapcsolatának.

A darab sok érdekes kérdést felvet, amelyeket érdemes végignézni egy elemzésnél. Alceste egy nevetséges különc vagy egy aszketikus bölcs? Valóban el tudunk-e határolódni a világtól, amelyben élünk, amelynek mi is részei vagyunk? Mit jelent a valódi barátság (pl. Alceste és Philinte, illetve Céliméne és Arsinoé kapcsolatából kiindulva)? A szerelem is , mint a barátság, függ attól, hogy „jó ember” legyen a tárgya? (Alceste szereti Céliméne-t, pedig tudja, hogy ugyanolyan, mint az a világ, amit utál.

1971-ben a Madách Kamarában Gábor Miklós és Domján Edit főszereplésével rendezte meg A mizantrópot Vámos László. Ascher Tamás ’91-ben Kaposváron Lukáts Andorral és Börcsök Enikővel, a Katona József Színházban pedig ’88-ban Cserhalmi György és Udvaros Dorottya, 2013-ban pedig Fekete Ernő és Ónodi Eszter főszereplésével láthattuk. Érdekes megoldás volt a Krétakör előadása 2004-ben, Schilling Árpád rendezésében, amiben homoszexuális közegbe helyezték a főhőst; a főszereplők ebben az előadásban Mucsi Zoltán és Rába Roland voltak.

thalia

A kényeskedők

Az expozícióban Pernelle asszony, Orgon anyja ostorozza a ház lakóit – szerinte – feslett életmódjuk miatt, s ahogy végigsorolja a családtagokat,  mindenkit megismerünk, megtudjuk azt is, hogy Orgon házában lakik a szent életű Tartuffe is. Azaz csak Orgon, a családfő és Pernelle asszony szerint szent életű, a többiek nem kedvelik. Tartuffe egy álszent, kedvére eszik-iszik, ingyen dőzsöl Orgonéknál. A dráma elején tehát a fiatalok (Mariane és Damis – Orgon gyermekei; Valér, Mariane szerelme és Elmira, a fiatalasszony) életmódja áll szemben az aszketikus, szent életmóddal, melyet Pernelle asszony, Orgon és Tartuffe képviselnek. Dorine, az éles nyelvű szolgáló és Cléante, Elmira testvére inkább külső szemlélők. Kiderül az is, hogy a szent élet, valójában álszent, s innentől kezdve az egyenesség és a hazugság kerülnek egymással szembe. A fiataloknak vagy meg kell változniuk, vagy „meg kell dönteniük Tartuffe hatalmát”, különben nem lehetnek boldogok. Ez az alaphelyzet. 

A bonyodalom folyamatosan bomlik ki: először a fiatalok próbálják megvívni csatáikat Orgonnal, Mariane nem akar Tartuffe-höz menni, Damis pedig kikel az álszent ellen – egyik sem ér célt, sőt Orgon elkergeti a fiát. A későbbi „csatákat” is Tartuffe nyeri: Orgon továbbra is hisz neki, annyira, hogy minden vagyonát ráíratja. De Elmira megtalálja Tartuffe gyenge pontját: tetszik neki Elmira, s a fiatalasszony éppen ezt használja ki, cselhez folyamodik (ezért nevezhetjük cselvígjátéknak is a Tartuffe-öt). Az ember legjobban saját fülének és szemének hisz, ezért Elmira férjét, Orgont az asztal alá bújtatja: legyen tanúja annak, milyen álszent és szemérmetlen Tartuffe, hiszen épp jóakarója feleségét akarja elcsábítani. Az „Orgon az asztal alatt” jelenet a helyzetkomikum kiváló példája. Remek lehetőségeket ad a színészeknek, hogy Orgon csak hallja, de nem látja, ami az asztal felett történik. Orgon megvilágosodása a dráma tetőpontja.

Ám úgy tűnik, kései ez a megvilágosodás, mert Orgon hiszékenységéért megkapta a neki járó büntetést: egész vagyona immár Tartuffe-é. Mégsem érzünk teljes elégtételt, hiszen Orgon butasága miatt egész családja szenved. A megoldást a király jósága hozza. Rex ex machina– meseszerű fordulatként megjelennek a király emberei: Tartuffe-öt régóta keresik, most elfogják, Orgon pedig mindenét visszakapja, s végül „az igaz és nagylelkű szerelmet” emlegeti, úgy tűnik, használt a lecke, megváltozott az értékrendje.

„Magyar” Tartuffe-ök voltak: Mucsi Zoltán (’93), Eperjes Károly (’96), Gazsó György (’99), Rába Roland (2000), Fekete Ernő (2004), László Zsolt (2006).

thalia