A királyi udvarban mindenkinek megvolt a maga „szerepe”, amit egész nap „játszott”. Az élet szigorú etikett szerint zajlott. Pl. a király reggeli öltözködése nyilvános látványosság volt az udvar tagjainak; este ünnepségeken, lakomákon vigadtak. XIV. Lajos ragadványneve, a Napkirály is egy színházi balettelőadásnak köszönhető, ahol a király a napistent, Apollót alakította.

Nem csak az udvari színházakban folytak előadások. A polgárság számára voltak nyilvános színházak, sőt, a plebejusok is járhattak az ún. vásári színházakba pl. Théatre de la Fiore-ba. A színház a társadalmi érintkezés egyik fő helye lett.

Az első színházakat labdaházakból alakították át.

(Jelentősebb színházak: Hotel Bourgogne (eleinte itt játszott a királyi társulat), Marais színháza, Illustre Théatre.)

A színész a színházban elsősorban szónok volt, azaz a szövegre nagyobb hangsúlyt fektettek, mint a mozgásra. A mozgásban főleg az udvari tánc szolgált mintául, de természetesen csak a zenés darabokban volt jellemző. Moliére is több darabjához kapcsolt balettbetéteket. Pl. Az úrhatnám polgárhoz. Ezekhez a darabokhoz a zenét nagyrészt szerzőtársa és egyben riválisa, Lully szerezte.

A színészet a francia udvarban megtanulható mesterségnek számított, s a művészeknek mindent aprólékosan meg is kellett tanulniuk. Semmit sem bíztak a színész „kiszámíthatatlanságára”, az improvizációnak nem adtak teret. A színpadon a hitelességnél fontosabb volt az illendőség pl. nem szabadott hátat fordítani a közönségnek; Racine Iphigénia című darabjában az egyik legnagyobb hibának azt tartották, amikor Akhillesz nem veszi le a sisakját, miközben Agamemnonnal beszél.

A színészek a kornak megfelelő elegáns kosztümöket hordtak a színpadon, abroncsos szoknyát, parókát. Ha a szerep megkívánta egy-egy jelzés értékű ruhadarabot is felvettek pl. sisakot, vértet, turbánt. Díszlet nem volt, csak kellékek.

Ekkor alakult ki az úgynevezett kukucska- vagy dobozszínpad, ami máig is a legelterjedtebb színpadi forma. Jellemzője, hogy befelé mélyül, nincs emelvényen. A színpad előtt gyakran volt egy zenekari árok a zenészeknek.

Ennek a kornak a találmánya a függöny is. A függöny összehúzása az idő múlását fejezte ki. Erre azért is volt szükség, mert az angol jelenettechnika helyett a franciák a felvonástechnikát alkalmazták, ahol megengedett a kisebb időbeli „ugrás”, s ami az alatt történik, az a dialógusokból derül ki.

A női szerepeket nők játszották.

A francia klasszicista triász tragédiaköltője a Cid szerzője, Corneille, és a Phaedra írója, Racine. Mindketten a szenvedélyes, végletes jellemű hősöket kedvelték. Gyakoriak témáik között az ókori, illetve a történelmi témák, valamint a szerelem, a szenvedély szembeállítása a becsülettel és az erkölccsel.

A triász komédiaköltője Moliére.

ludimagister

Swift Dublinban született és ott is halt meg (a számok szerelmeseinek kedvéért:1667-től 1745-ig élt.) Édesapja még születése előtt meghalt, anyja pedig visszaköltözött Angliába, így bácsikái nevelték. Jó iskolákba és jó társaságokba járt.  (Azaz vagyonos és befolyásos emberek közt forgolódott.) Pesszimista volt és nem tartotta sokra az embereket. Ezzel kapcsolatban gyakran idézik egyik Pope-hoz írott leveléből: „Gyűlölöm és megvetem az embernek nevezett állatot”.

Húszas évei elején járt, amikor III. Vilmos került az angol és az ír trónra. Swift ekkor Angliába költözött, ahol a politikus Sir William Temple-nek, a király egyik barátjának titkára lett. Sok időt töltött „főnöke” birtokán, Moor Parkban, ahol megismerte annak nyolcéves gyámleányát, Esther Johnsont. Swift segített a kislánynak a tanulásban. Később barátok lettek, és amikor a lány húszéves lett, már valószínűleg szerelem volt közöttük. Swift írásaiban Esther Johnson Stella néven szerepelt. (pl. Napló Stellának – A Journal to Stella). Swift közeli barátai úgy gondolták, hogy össze is házasodtak (amikor Swift majdnem ötvenéves volt), de Esther egyik barátnője, akivel együtt lakott és Swift házvezetőnője cáfolták ezt. Az viszont biztos, hogy ez a szerelem (vagy barátság) végigkísérte az író életét. Amikor megtudta, hogy a nő haldoklik, Angliából azonnal visszautazott Írországba (addigra odaköltözött Esther is).

Swift életére amúgy is jellemző volt az állandó utazás Anglia és Írország között.  Titkári állását hátrahagyva Angliából Írországba költözött. Először egészsége miatt (Meniére-szindrómától szenvedett, ami fülzúgással, szédüléssel jár), majd anglikán lelkésznek állt. Új szerelmét, Jane Waringot – akit Varinának hívott – is ekkor ismerte meg. (Még mielőtt valaki felháborodna, hogy de hát pap volt, tisztázni kell, hogy az anglikán papok házasodhatnak.) Megkérte a nő kezét, és azt írta egy levelében, ha nem megy hozzá, elhagyja Írországot. Ismét visszatért Angliába. Ismét Sir Temple szolgálatába állt, egészen annak haláláig. Azután még a királynál is járt, hogy valami jó kis állást kapjon. Végül úgy tűnt, Írországban lehet káplán illetve Sir Berkeley titkára, ám a második pozíciót elhalászták előle.

Jonathan Swift (1667-1745)

Sohasem nősült meg (hacsak nem hihetünk barátainak), de több szerelme is volt.  Egy gazdag holland kereskedő lányához, Esther Vanhomringh-hez 17 évig fűzte szerelem (vagy nagyon szoros barátság). A Swiftnél 22 évvel fiatalabb lány arra vágyott, hogy a férfi elvegye, de ez nem történt meg. Kapcsolatuknak valószínűleg Esther Johnson újabb felbukkanása vetett véget. Esther Vanhomringh nem tudta kiheverni, hogy Swift nem kérte meg, családja szerint ez okozta halálát is 35 évesen. Az író műveiben Vanessának hívta őt. Itt kell megemlíteni Anne Longot is, akit Vanhomringhéknél ismert meg, s akihez szintén gyengéd szálak fűzték.

Swift sosem nélkülözött, és ha jobban megnézzük, a karrierje sem alakult rosszul, bár igaz, nem annyira jól, ahogy szerette volna. Sokat őrlődött a két Esther között, de úgy tűnik, mindkettő szerette. Levelezéséből kiderül, hogy barátoknak sem volt híján. Az egészsége viszont sosem volt jó. Élete vége felé már beszélni sem tudott. Néhol az olvasható, hogy Alzheimer-kórban szenvedett, máshol azt, hogy megőrült. Halála közeledtével vagyona egy részét egy őrültekházára hagyta.

A Gulliver kapcsán azt érdemes tudnunk a fentiekből, hogy Swift nem csak írással foglalkozott, hanem részt vett a politikai életben is. Illetve fontos az is, milyen cinikusan szemlélte a világot. Ez a két dolog szinte minden írásában visszaköszön.

A Hordómesében a katolikus és a kálvinista egyházat és a vallási dogmákat parodizálja. A Szerény javaslatban (A Modest Proposal for Preventing the Children of Poor People from Being a Burthen) pedig az éhínség megoldására azt javasolja, egyék meg a kisbabákat, mivel azok csak szaporítják az éhes szájakat, és ha megeszik őket, legalább lesz, aki nem hal éhen. A könyvek csatája (A Battle of the Books) kevésbé kényes témájú. A királyi könyvtárban a régi és a modern szerzők könyvei csatáznak. A mű legismertebb része a pók és a méh vitája. A pók, a „modern”, úgy gondolja, eredetit hoz létre (önmagából hozza létre fonalát), míg a méh, a „régi” másoktól csak elvett anyagból alkot (virágporból a mézet). A méh úgy vág vissza, hogy amit ő hoz létre, az értékes, amit a pók, az viszont nem.

Swift műveiben sok az allegória, erre figyelni kell az értelmezés során. A valóságtól elrugaszkodott részek, „mesei elemek” általában több jelentést hordoznak. Valószínűleg érdekesebbnek tartották már saját korában is Swift jó fantáziáját, mint szatirikus hangját, s ennek köszönheti a Gulliver, hogy egy gúnyos regényből népszerű gyermekkönyv lett.

ludimagister