A királyi udvarban mindenkinek megvolt a maga „szerepe”, amit egész nap „játszott”. Az élet szigorú etikett szerint zajlott. Pl. a király reggeli öltözködése nyilvános látványosság volt az udvar tagjainak; este ünnepségeken, lakomákon vigadtak. XIV. Lajos ragadványneve, a Napkirály is egy színházi balettelőadásnak köszönhető, ahol a király a napistent, Apollót alakította.

Nem csak az udvari színházakban folytak előadások. A polgárság számára voltak nyilvános színházak, sőt, a plebejusok is járhattak az ún. vásári színházakba pl. Théatre de la Fiore-ba. A színház a társadalmi érintkezés egyik fő helye lett.

Az első színházakat labdaházakból alakították át.

(Jelentősebb színházak: Hotel Bourgogne (eleinte itt játszott a királyi társulat), Marais színháza, Illustre Théatre.)

A színész a színházban elsősorban szónok volt, azaz a szövegre nagyobb hangsúlyt fektettek, mint a mozgásra. A mozgásban főleg az udvari tánc szolgált mintául, de természetesen csak a zenés darabokban volt jellemző. Moliére is több darabjához kapcsolt balettbetéteket. Pl. Az úrhatnám polgárhoz. Ezekhez a darabokhoz a zenét nagyrészt szerzőtársa és egyben riválisa, Lully szerezte.

A színészet a francia udvarban megtanulható mesterségnek számított, s a művészeknek mindent aprólékosan meg is kellett tanulniuk. Semmit sem bíztak a színész „kiszámíthatatlanságára”, az improvizációnak nem adtak teret. A színpadon a hitelességnél fontosabb volt az illendőség pl. nem szabadott hátat fordítani a közönségnek; Racine Iphigénia című darabjában az egyik legnagyobb hibának azt tartották, amikor Akhillesz nem veszi le a sisakját, miközben Agamemnonnal beszél.

A színészek a kornak megfelelő elegáns kosztümöket hordtak a színpadon, abroncsos szoknyát, parókát. Ha a szerep megkívánta egy-egy jelzés értékű ruhadarabot is felvettek pl. sisakot, vértet, turbánt. Díszlet nem volt, csak kellékek.

Ekkor alakult ki az úgynevezett kukucska- vagy dobozszínpad, ami máig is a legelterjedtebb színpadi forma. Jellemzője, hogy befelé mélyül, nincs emelvényen. A színpad előtt gyakran volt egy zenekari árok a zenészeknek.

Ennek a kornak a találmánya a függöny is. A függöny összehúzása az idő múlását fejezte ki. Erre azért is volt szükség, mert az angol jelenettechnika helyett a franciák a felvonástechnikát alkalmazták, ahol megengedett a kisebb időbeli „ugrás”, s ami az alatt történik, az a dialógusokból derül ki.

A női szerepeket nők játszották.

A francia klasszicista triász tragédiaköltője a Cid szerzője, Corneille, és a Phaedra írója, Racine. Mindketten a szenvedélyes, végletes jellemű hősöket kedvelték. Gyakoriak témáik között az ókori, illetve a történelmi témák, valamint a szerelem, a szenvedély szembeállítása a becsülettel és az erkölccsel.

A triász komédiaköltője Moliére.

ludimagister

Amikor Arsinoé, Céliméne barátnője „leleplezi” Céliméne levelét, amelyben udvarlóit gúnyolja és nevetségessé teszi, a márkik elfordulnak a nőtől, viszont Alceste továbbra is vele akar élni – de ettől a világtól távol, elvonulva valahová. Céliméne erre képtelen.

Ez a Moliére-darab a legkevésbé komikus. Felfogható úgy is, hogy Alceste egy zsörtölődő, magába forduló alak. Képzeljünk el egy olyan embert, aki mindig “megmondja a magáét”. Ez idegesítő is lehet, én nem biztos, hogy mindig a többiek épülésére szolgál, sőt, gyakran sértődés is lehet belőle. Felvetődhet az a kérdés is az emberekben, kicsoda ő, hogy bírál másokat, miért éppen ő tudja, mi a jó és a rossz? Így szemlélve lehet valóban komikus Alceste karatktere, de ha a környezete romlottságát, képmutatását hangsúlyozzuk, áldozat is. Áldozat, hiszen egy olyan világban kényszerül élni, ami hazug, és amit megvet. És a szerelem áldozata is, hiszen olyan nőt szeret, aki ennek a megvetett világnak a része.

Valószínűleg nem véletlen, hogy a főszereplő neve Alceste. A görög mitológiában Alkésztisz Péliasz király leánya (tehát a nem nem stimmel), aki hajlandó volt meghalni férje helyett, s ezzel az önfeláldozó szerelem jelképévé vált. A férjnek Apollón ajánlotta fel, hogy valaki meghalhat helyette, ha vállalja, a halála órájában. De a történet jól végződik, Héraklész visszahozza Alkésztiszt az alvilágból, és boldogan élhet tovább szerelmével. Tehát nem csak az önfeláldozó szerelemről van itt szó, hanem egy olyan nőről, aki az alvilágot is megjárta a szeretett férfiért. Ennek ismeretében erősebb hatása van Alceste és Céliméne kapcsolatának.

A darab sok érdekes kérdést felvet, amelyeket érdemes végignézni egy elemzésnél. Alceste egy nevetséges különc vagy egy aszketikus bölcs? Valóban el tudunk-e határolódni a világtól, amelyben élünk, amelynek mi is részei vagyunk? Mit jelent a valódi barátság (pl. Alceste és Philinte, illetve Céliméne és Arsinoé kapcsolatából kiindulva)? A szerelem is , mint a barátság, függ attól, hogy „jó ember” legyen a tárgya? (Alceste szereti Céliméne-t, pedig tudja, hogy ugyanolyan, mint az a világ, amit utál.

1971-ben a Madách Kamarában Gábor Miklós és Domján Edit főszereplésével rendezte meg A mizantrópot Vámos László. Ascher Tamás ’91-ben Kaposváron Lukáts Andorral és Börcsök Enikővel, a Katona József Színházban pedig ’88-ban Cserhalmi György és Udvaros Dorottya, 2013-ban pedig Fekete Ernő és Ónodi Eszter főszereplésével láthattuk. Érdekes megoldás volt a Krétakör előadása 2004-ben, Schilling Árpád rendezésében, amiben homoszexuális közegbe helyezték a főhőst; a főszereplők ebben az előadásban Mucsi Zoltán és Rába Roland voltak.

thalia

Berzsenyi költészetéről, az óda, az elégia, a klasszicizmus és a romantika jellemzőiről olvashatsz az alábbi tételben az Osztályrésze, A közelítő tél és a Levéltöredék barátnémhoz című versek bemutatásával.

• Berzsenyi a XVIII. század végének és a XIX. század elejének költője
• költészetében jelen van az antik kultúrát tisztelő klasszicizmus mellett a romantika is
• barátja, Kis János fedezte fel verseit, és küldte el őket Kazinczynak; Kazinczy az ódaírást jelölte ki Berzsenyi számára a korabeli magyar irodalomban („Mondd, hogy az ódák útjáról le ne térjen!”)
• Berzsenyi legismertebb ódái: A magyarokhoz I-II. (az utóbbi a később született Himnuszban és Szózatban is fellelhető idő- és értékszembesítő nézőpontra épül)
• az ódaírás terén Berzsenyi példaképe a római Horatius volt, akit verseiben Horácnak nevez; átvette tőle az antik strófaszerkezetek használatát; sok versét lefordította szabadon, ezeket Berzsenyi-versként olvashatjuk (ekkor még nem létezett „szerzői jog”)
• az ódák mellett írt episztolákat (pl. Vitkovits Mihályhoz), epigrammákat (pl. Napóleonhoz), és elégiákat is
• az elégia ókori görög műfaj, a hosszabb disztichonos verseket hívták így; a szentimentalizmus és a romantika kedvelt műfaja volt – akkor már azonban nem a forma, hanem a téma, a hangulat határozta meg ezt a műfajt: a szomorúság, az elérhetetlen értékek utáni vágyakozás (ezt Schiller fogalmazta meg pontosan)
• Berzsenyi elégiaköltészetének gyökereit sokszor szokták az életrajzában keresni
  • a „niklai remete”, a „somogyi Diogenész” többször járt Pesten, de nem értették meg városi költőtársai, és ő sem őket; költő volt, de nem tartozott mégsem a kor magyar költőinek körébe
  • nem foglalt állást a nyelvújítás ügyében, ezért bírálták az orthológusok, majd 5 évvel azt követően Kölcsey írta meg bírálatát, a Recenziót Berzsenyi költészetéről – ez Berzsenyit nagyon fájón érintette
  • bár évekkel később válaszolt  a bírálatra, hatására felhagyott egy időre az írással
  • önművelésbe fogott
  • bántotta, hogy Kazinczy nem állt ki mellette Kölcseyvel szemben (de: Kölcsey mondott gyászbeszédet sírjánál)
  • felesége, Dukai Takács Zsuzsanna nagyon fiatal volt, amikor elvette; nem volt iskolázott à nem talált benne Berzsenyi szellemi társra; sógornőjével, a szintén írogató Dukai Takách Judittal levelezett, de valójában nem volt részese az ország pezsgő irodalmi életének (bár sokáig levelezett Kazinczyval is)
  • az Akadémia beválasztotta a filozófiai osztályra, de ő úgy érezte, ez azt jelenti: nem ismerik el költőként
• elégiái: pl. Osztályrészem, A közelítő tél, Levéltöredék barátnémhoz

Osztályrészem

• ódai elemeket is tartalmaz (az óda a klasszicizmus kedvelt műfaja); műfaji keveredés – romantika
• összegző vers: (E/1.-ben) a megtalált nyugalom verse ( sztoikus belenyugvás?; valódi boldogság-e?)
• 1-4. versszak: a révbe érő hajó toposza (az ifjúkor elhagyása) Alkaiosztól származik (bár ő az államra használta inkább, mint az egyénre) – tőle vette át Horatius, akitől Berzsenyi à klasszicista vonás
• révbe ért – anyagi jólét és szabadság jutott osztályrészéül; erre tesz fel egy költői kérdést: „Kérjek-e többet?”  a válasz talán: igen
• a kikötés a nyugalom, a béke, a szélsőségektől mentes élet (arany középút – Horatius) (párhuzam a tengeren hánykódó, sok nehézséget kiálló Odüsszeusszal: Charybdis- motívum – klasszicizmus – az életet végigélni hősies tett)
• 5-7. versszak – összefoglalja. miért is kötött ki, miért lehet(ne) boldog: a harmónia hoz számára boldogságot (Camoena – az életharmónia múzsája)
• vagy/ és az álmokról való lemondás jelentheti a boldogságot?; lemondás – elégikus hangnem
• a vágyak a költészettel újraélhetők – ars poetica
• szapphói strófákból áll

A közelítő tél

• eredeti címét (Ősz) Kazinczy javaslatára változtatta meg – nem egy állapot, inkább egy folyamat ábrázolása  – („hervad, hullanak”)
• az elmúlás toposza à az elégikus hangnem jól illik hozzá
• aszklepiadészi strófákból áll
• ellentétek – idő- és értékszembesítő, valamint létösszegző vers (a múlt tele volt értékekkel: nem azt írja le, hogy milyen az ősz, hanem azt, hogy milyen volt a tavasz és a nyár , mi minden volt akkor – az ősz ezek hiánya – a negatív festés technikájával él („nincs rózsás labyrinth”, „nem lengedez a Zephyr”, „nincs már symphonia”, „nem búg gerlice”, „nem illatoz, néma homály borong”, „nem mosolyog gerezd”); labyrinth, symphonia, Zephyr – antik utalások  klasszicizmus – a 3. versszak végén összegez: „s most minden szomorú s kiholt”
• a vers fókusza : „Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepűl” – ahogy a természet, úgy minden, ami a világon él, elmúlik; olyan a világ, mint egy pillanat
• a kicsi a nagyban tükröződik (és fordítva) – a nefelejcs, a világ és az ember sorsa egy
• „minden az ég alatt /Mint a kis nefelejcs, enyész”
• (az eddigi leírást egy összegző gondolat követi, ahogy a klasszicista ódában a piktúrát a szentencia)
• az összegzés után az elmúlás fájdalmát a saját életével hozza kapcsolatba à nem jön többé tavasz  a télre

Levéltöredék barátnémhoz

• a cím episztolára utal, s úgy is kezdődik, de elégiába fordul – műfaji keveredés – romantika
• Dukai Takách Juditnak írta – téves feltételezés (Judit ekkor 8 éves)
• töredékà a töredékesség szintén a romantika stílusjegye
• a megszólítás után egy életképet fest le (2-4. vsz.): egy szüret utáni napon leül pipázni és gondolkodni a diófa alá, a tűz mellé
• a szüret, a tűz, a vén diófa à utalások az elmúlásra; ideje az összegzésnek – az embernek összegeznie kell, mert az idő kérlelhetetlenül kérdésessé tesz minden értéket – ez az alapja Berzsenyi elégiáinak
• az időnek (így talán az elmúlásnak is) két „ellensége” van: emlékezet, képzelet (a romantika szívesen használja)
• végső összegzés: „életem képe ez”
• két „mulatótárs”, az elmúlás gondolatát talán feledtetni tudó társ van mellette: szerelem, nóta (azaz a költészet) ß a romantika szerint a két érték, amellyel a teljesség elérhető
• versformája: felező 12-es (ritka Berzsenyinél)
• (a versen végigvonul a tűz motívuma „tüzemet gerjeszte”, „pislogó láng”, „hamvadó szikra”)
• Összegzés
  • klasszicista vonások
    •  antik strófák
    • antik utalások
    • Horatius à antik strófák, arany középszer
    • piktúra – szentencia jellegű felépítés
  • romantikus vonások
    • lemondás à elégikus hangnem
    • elmúlás
    • idő- és értékszembesítés – ellentét
    • a kicsi a nagyban tükröződik (pl. nefelejcs – világ)
    • töredékesség
    • képzelet, emlékezet
    • szerelem, művészet – teljesség

ludimagister

lásd még: A magyarokhoz I-II. elemzése