A nyelvváltozat nem önálló nyelv, alapvetően nem tér el a köznyelvtől, csak nyelvtani, szókészleti módosulások figyelhetők meg benne.

Minden ember egyszerre több nyelvközösség tagja (a családban, az iskolában, a munkahelyen, barátai közt stb.), ezért több nyelvváltozatot ismer és használ. Hogy mikor melyik nyelvváltozatot használjuk, az függ az alkalomtól, a helyzettől, az időszaktól és a beszélőpartnertől is.

A nemzeti nyelv az anyanyelv mindenki számára ismert változata. Két részre osztjuk: irodalmi és köznyelvre. Az irodalmi nyelv a nemzeti nyelv legigényesebb, írott változata, nemcsak a szépirodalom tartozik ide, hanem a tudományos értekezések, olykor a sajtó nyelve is. A köznyelv pedig a nemzeti nyelv beszélt változata ( szokták sztenderdnek is nevezni).

Az alacsonyabb rendű, bizalmas társalgási stílust szlengnek nevezzük. „ A szleng az a nyelv, amelyik leveti zakóját, megköpi a markát és munkához lát.” (Partridge) A szleng régebben a fiatalok nyelvhasználatát jellemezte, de ma már szinte minden korosztálynál megfigyelhető. Bevonult a sportnyelvbe, a rádióba, televízióba, sőt a politikusok is használják.

Minden nyelvre jellemző, hogy földrajzilag (vízszintesen, tájanként) és társadalmilag (függőlegesen, szociológiai szempontból) tagolódik. A földrajzi tagolódásból születnek a nyelvjárások (dialektusok), a társadalmiból a szociolektusok (csoportnyelvek, szaknyelvek, korosztályi és rétegnyelvek).

A vidéki városok köznyelvére gyakran erős nyelvjárásiasság jellemző. A köznyelv területi változatai az úgynevezett regionális köznyelvek. Nyelvjárási színezete van pl. Szeged, Debrecen, Veszprém, Salgótarján, Szolnok, Cegléd és Kaposvár köznyelvének.

Magyarországon nyolc nagyobb nyelvjárást különböztetünk meg:

1. nyugati nyelvjárás (Győr-Moson-Sopron, Vas, Zala és Veszprém megye)
2. dunántúli nyelvjárás (Győr-Moson-Sopron, Somogy, Veszprém, Tolna és Fejér megye, a Csallóköz és a Mátyusföld Vágtól nyugatra eső része)
3. déli nyelvjárás (Somogy déli része, Pest és fejér megye néhány települése, a Duna mente, a Duna-Tisza köze, Szeged, Makó, Hódmezővásárhely környéke, Baranya, Sárköz, Szlavónia magyarlakta területei)
4. tiszai nyelvjárás (a Tisza környéke Hajdú-Bihar megyéig)
5. palóc nyelvjárás (Budapest-Cegléd vonalától északra , Borsod-Abaúj-Zemplén megye, a Vágtól keletre eső vidék)
6. északkeleti nyelvjárás (Borsosd-Abaúj-Zemplén keleti része, Szabolcs és Hajdú-Bihar megye)
7. mezőségi nyelvjárás ( Románia magyarlakta területeinek nem székely része Kolozsvár központtal)
8. székely és csángó nyelvjárások (Székelyföld, Gyimes, Tolna megye néhány falva)

A szociolektusok kialakulását az iskolai végzettség, foglalkozás, a korosztályok, szabadidős tevékenységek stb. befolyásolják. Az ide tartozó nyelvváltozatokat szokás csoportnyelveknek nevezni.

A csoportnyelvek között külön egységet képeznek a szaknyelvek. Főleg szó- és kifejezéskészletükben térnek el a köznyelvtől. Az azonos szakterületen használt jellemző szavak összességét szakszókincsnek (terminológiának, szakzsargonnak) nevezzük. A szakszavak (terminus technicusok) egyértelműbbé, pontosabbá teszik a közlést. (Pl. a metafora, alliteráció, narrátor az irodalom, a fotoszintézis, kétlaki, sziromlevél, inda a növénytan szakszavai.)

A csoportnyelvekhez sorolhatjuk a hobbinyelveket is, amelyek valamilyen szabadidős tevékenység, pl.bélyeggyűjtés, természetjárás, vitorlázás, sakkozás kapcsán jöttek létre. (Itt érdemes megjegyezni pl. a harmincas években lezajlott sportnyelvújítást, amely sok új szót hozott nyelvünkbe: hajrá(finis), szöglet(korner), hátvéd(back), les(off side), mez(dressz) stb.

A csoportnyelvek sajátos változatai a korosztályi vagy rétegnyelvek. Ezen belül megemlíthetjük például a kisgyermekek (óvodások), nyugdíjasok vagy az ifjúság nyelvét. Az ifjúsági vagy diáknyelvre jellemző a nyelvi humor, a szemléletesség, képszerűség (pl. eltűnt, mint maci a málnásban), a rövidítések (pl. matek, aji, ubi). A diákok gyakran új szavakat alkotnak, vagy a régieket használják más jelentéssel (-> az elkülönülés, titkosság vágya).

A csoportnyelvekhez sorolhatjuk még a tolvajnyelvet vagy argót, amelyre különösen jellemző a titkosságra, elkülönülésre  való törekvés. Elemei folyamatosan átáramolnak a szlengbe és a diáknyelvbe (pl. drótoz, spurizik, szipózik).

A szaknyelvek és korosztályi nyelvek határán helyet foglaló katonanyelvnek (bakanyelv) főleg szókészlete (pl. fókamotor=felmosófa) és szóláskincse (pl. olyan sötét, hogy világít benne a feketekávé.) tér el a köznyelvitől.

Egy ember több csoportnyelvet, sőt esetenként több nyelvjárást is használhat élete során. Előfordulhat az is, hogy egyes helyzetekben nemcsak nyelvváltozatot, hanem nyelvet is kell váltani. Ekkor beszélünk bilingvizmusról (kétnyelvűségről). Ez a jelenség kisebbségi, nemzetiségi területeken jellemző, ahol az emberek családi, baráti körben az anyanyelvüket, hivatalos helyeken pedig az államnyelvet használják.

A nyelvhasználat nemcsak csoportonként, hanem egyénenként is eltérhet. Minden embernek van csak rá jellemző szavajárása, egyéni nyelvhasználata. Ezt nevezzük idiolektusnak.

ludimagister