A magyarokhoz I. címe is sejteti, hogy ez a vers egy óda. A megszólított a magyar nép, a magyarokhoz, a magyarokról is szól a költemény. Már az első sor („Romlásnak indult hajdan erős magyar”) megfogalmazza az idő- és értékszembesítést, ami a romantika magyar irodalmára nagyon jellemző. Két idősíkot szembesít, a múltat és a jelent, és ezekhez értékeket kapcsol, amiket szintén szembeállít egymással. A múltra a dicsőség jellemző („hajdan erős magyar”), míg a jelenre az elsatnyulás, elértéktelenedés. Erre a szembenállásra fel lehet építeni a vers értelmezését.

A túlzások és a nagy ellentétek – a romantika kedvelt eszközei – végigvonulnak a versen. „Nyolc századoknak vérzivatarja közt/ Rongált Budának tornyai állanak”. A honfoglalás óta sok mindent átélt az ország, de nem pusztult el. „Budának tornyai” nem csak a város, hanem az egész ország megmaradását jelképezik. A vár – és a haza -, ami sok „vérzivatart” és „ádáz ostromokat” kiállt, a „mostani” erkölcsök áldozata lesz. Amik „állanak”, azokat „elszórja” a mostani nemzedék.

Bár a vers címe A magyarokhoz, a megszólítás nem többes, hanem egyes szám második személyű. Így erősebb hatást ér el, hiszen ha rajtunk kívül máshoz is szólnak a kemény szavak, kevésbé érezzük hozzánk szólónak, osztozhatunk a felelősségben. De úgy is értelmezhető, hogy nem az egyes személyeket szólítja meg a magyarok közül, hanem a magyar népet egy egységként, hiszen a múlt eseményeiért a jelen embere nem okolható, de a nép igen. A felszólító módú igékkel (nézd, hidd el) és a költői kérdésekkel („Nem látod[…]”, „Mi a magyar most?”) felráz minket a vers: itt valami nagy baj van, hát nem vesszük észre? Ébredjünk! A „nem látod” az első versszakban meg is ismétlődik a sor elején (anafora).

A harmadik versszakban megfogalmazódik, milyen is a mai erkölcs: „undok viper-fajzatok/ dúlják fel e várt”. A történelem viharai nem ártottak a várnak, a nemzetnek, de az alattomos gonoszság (a kígyó Ádám és Éva óta szinte mindig a gonosz jelképe a művészetben) belülről bánik el vele. Ennek a képnek a párja a hetedik és nyolcadik versszakban a vers középpontja – a strófákat számlálva és a vers értelmét vizsgálva is -, a tölgyfametafora („a kevély tölgy, mellyet az északi/ szélvész le nem dönt, benne termő/ férgek erős gyökereit megőrlik/s egy gyenge széltől földre teríttetik”). A tölgy – és a magyarság is – erős, minden külső támadást kibír, de a belső pusztítással nem tud megbirkózni.

A tölgyfametafora előtt két versszakban is olvashatjuk, mi mindent élt át a magyar nép, mi minden nem pusztította el. A két versszakot a hasonló indítás köti össze („nem ronthatott el”, „nem fojthatott meg”). Sem a tatárjárás, sem a törökök, sem az ország három részre szakadása nem volt olyan veszélyes, mint a „mostani” helyzet. A „nem ronthatott” visszautal a kezdő sorra is: „romlásnak indult… „- a múlthoz képest a jelen hanyatlás. A nemzet múltbeli erejét a „régi erkölcs”-ben látja.

A tölgyfametafora után a költői kérdésre válaszolva („mi a magyar most?”) a jelenről szól két strófa: a magyarság elpuhult, még saját nyelvéhez sem hű („nyelvét megúnván, rút idegent cserélt”).

Az Oh! felkiáltás után megint visszatér a múlt dicsőségéhez. Érdemes megfigyelni, hogy Berzsenyi verseiben (és a romantika több költőjénél is) ha van a versben egy oh, ah, jaj, haj indulatszó, azt a valamilyen váltás követi. Itt is ez történik, a silány jelen után ismét a múlt hősiességét emlegeti a vers: Attila csatáit, Árpád honfoglalását, Hunyadi törökverő harcait. Azok a dicső tettek azonban „más néppel”, „más magyarral” estek meg. (Persze itt nem arra kell gondolnunk, hogy más személyek harcoltak akkor, mit akik Berzsenyi jelenében, hanem arra, hogy máshogy voltak magyarok az akkoriak, más volt a gondolkodásunk, a lelkületük, „az erkölcsük”.

A de jaj felkiáltás után ismét a jelenhez tér vissza a költemény. De az utolsó két versszakban már nem csak magát a nemzetet okolja saját sorsáért. Ki vagyunk szolgáltatva a szerencse és a történelem szeszélyeinek, s ezek elbántak már nem kisebb birodalmakkal, városokkal, mint Róma, Karthágó vagy Trója. Az utolsó két versszakban már nem a magyar népet okolja a lírai én azért, hogy „romlásnak indult”, de ez a rész sem kevésbé keserű, hiszen itt az fogalmazódik meg, hogy nincs menekvés a pusztulás elől, a nagy birodalmak is mind elvesztek, a magyarokkal sem lesz másképp.

A vers tehát szinte végig a magyarok dicső múltjának és a silány jelenének összevetésére épül, a jövőre pedig végleges romlást jósol. Gyakoriak egyéb ellentétek is a versben (emel- vet le), de még inkább jellemzőiek a romantikus víziók (vérzivatar, „visszavonás tüze közt megálltál”, „felforgat a nagy századok érckeze”).

A téma és a megfogalmazás már a romantika felé mutat, de a vers formája inkább a felvilágosodás jellemző stílusirányzatát, a klasszicizmust idézi. Berzsenyi – a klasszicista eszménynek megfelelően – az ókori antik szerzőkhöz, elsősorban Horatiushoz nyúlik vissza. A verset Berzsenyi a Horatius által is kedvelt alkaioszi strófában írta. (A strófa onnan ismerhető fel könnyen, hogy az első két sorhoz képest a harmadik beljebb kezdődik, a negyedik pedig még beljebb.) Ahogy ez az időmértékes Horatius-versekre is jellemző, a sorok nem rímelnek, de gyakori az enjambement-ok, azaz soráthajlások, ami sodró lendületet ad a versnek, még szenvedélyesebbé teszi.

Befejezésül összevethető a költemény a Himnusszal és a Szózattal. Mindhárom versben megvan az idő- és értékszembesítő nézőpont, a romantikus, nagy ellentétek, a múlt dicső tetteinek emlegetése. Berzsenyi és Vörösmarty verse a magyarokhoz, Kölcseyé viszont Istenhez szól. A Himnusz szerint is bűnösök a magyarok, de már eleget szenvedtek a bűnökért, erre hivatkozva kéri Isten áldását. Berzsenyi viszont ostorozza bűnei miatt a magyarságot.  A magyarokhoz I. és a Szózat a magyar néphez, míg a Himnusz Istenhez szól. Formailag nagyon különböző a három vers.  Míg Berzsenyi műve a klasszicista hagyományokat követve időmértékes és rímtelen, a másik két vers rímel és ütemhangsúlyos. A Himnuszban a magyaros kanásztáncritmust fedezhetjük fel. A Szózatban a 8 és 6 szótagos ütemhangsúlyos, jambikus sorok váltják egymást. (Chevy Chase-stófában íródott.)

A magyarokhoz II.

A magyarokhoz II. szintén óda, formája is hasonló A magyarokhoz I.-hez és szintén a magyarokhoz szól egyes szám második személyben. A megszólítás csak az első sorban („ó magyar!”) és az ötödik versszak elején jelenik meg („Ébreszd fel alvó nemzeti lelkeded!”). Az első sorban a lírai én megjelöli, kihez szól, az ötödik strófa elején a pedig bevezeti a felszólítás a vers központi részét és felhívja rá a figyelmet.

Az is hasonlít a két versben, hogy sok történelmi eseményt sorakoztatnak fel. De különbözőképpen. A magyarokhoz I. a magyar történelem dicső eseményeit azért említi, hogy kiemelje a megszólítottak elpuhultságát, illetve a vers végén a történelmi példákkal azt támasztja alá, hogy a magyarokra is hasonló pusztulás vár. A magyarokhoz II. viszont nem a magyar történelemből merít, olyan eseményeket sorakoztat fel, melyek bukásokról szólnak, de ezek a bukások másoknak szabadságot hozhatnak.  Ez a négy strófa tulajdonképpen érvelés történelmi példákkal, bizonyítása az utolsó két versszaknak.

A vers első négy versszaka ma már a legtöbb olvasónak csak lábjegyzetekkel értelmezhető, és ezért talán kevésbé élvezhető, de az utolsó két versszak kárpótolja az olvasót. Ez a vers nem szenvedélyesen ostorozza a magyarokat, hanem szenvedélyesen biztatja. „Nem sokaság, hanem/ lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.” E mellett érvel a vers első része és az utolsó két sor is. Egy szabad és lelkes nemzet bármit elérhet. A nagy történelmi eseményeket nem a tömeg, a sokaság nyeri meg, nem a testi, hanem a lelki fölény.

A vershez Kodály Zoltán írt zenét.

ludimagister

lásd még: Klasszicizmus és romantika Berzsenyi költészetében – ódák és elégiák

Berzsenyi költészetéről, az óda, az elégia, a klasszicizmus és a romantika jellemzőiről olvashatsz az alábbi tételben az Osztályrésze, A közelítő tél és a Levéltöredék barátnémhoz című versek bemutatásával.

• Berzsenyi a XVIII. század végének és a XIX. század elejének költője
• költészetében jelen van az antik kultúrát tisztelő klasszicizmus mellett a romantika is
• barátja, Kis János fedezte fel verseit, és küldte el őket Kazinczynak; Kazinczy az ódaírást jelölte ki Berzsenyi számára a korabeli magyar irodalomban („Mondd, hogy az ódák útjáról le ne térjen!”)
• Berzsenyi legismertebb ódái: A magyarokhoz I-II. (az utóbbi a később született Himnuszban és Szózatban is fellelhető idő- és értékszembesítő nézőpontra épül)
• az ódaírás terén Berzsenyi példaképe a római Horatius volt, akit verseiben Horácnak nevez; átvette tőle az antik strófaszerkezetek használatát; sok versét lefordította szabadon, ezeket Berzsenyi-versként olvashatjuk (ekkor még nem létezett „szerzői jog”)
• az ódák mellett írt episztolákat (pl. Vitkovits Mihályhoz), epigrammákat (pl. Napóleonhoz), és elégiákat is
• az elégia ókori görög műfaj, a hosszabb disztichonos verseket hívták így; a szentimentalizmus és a romantika kedvelt műfaja volt – akkor már azonban nem a forma, hanem a téma, a hangulat határozta meg ezt a műfajt: a szomorúság, az elérhetetlen értékek utáni vágyakozás (ezt Schiller fogalmazta meg pontosan)
• Berzsenyi elégiaköltészetének gyökereit sokszor szokták az életrajzában keresni
  • a „niklai remete”, a „somogyi Diogenész” többször járt Pesten, de nem értették meg városi költőtársai, és ő sem őket; költő volt, de nem tartozott mégsem a kor magyar költőinek körébe
  • nem foglalt állást a nyelvújítás ügyében, ezért bírálták az orthológusok, majd 5 évvel azt követően Kölcsey írta meg bírálatát, a Recenziót Berzsenyi költészetéről – ez Berzsenyit nagyon fájón érintette
  • bár évekkel később válaszolt  a bírálatra, hatására felhagyott egy időre az írással
  • önművelésbe fogott
  • bántotta, hogy Kazinczy nem állt ki mellette Kölcseyvel szemben (de: Kölcsey mondott gyászbeszédet sírjánál)
  • felesége, Dukai Takács Zsuzsanna nagyon fiatal volt, amikor elvette; nem volt iskolázott à nem talált benne Berzsenyi szellemi társra; sógornőjével, a szintén írogató Dukai Takách Judittal levelezett, de valójában nem volt részese az ország pezsgő irodalmi életének (bár sokáig levelezett Kazinczyval is)
  • az Akadémia beválasztotta a filozófiai osztályra, de ő úgy érezte, ez azt jelenti: nem ismerik el költőként
• elégiái: pl. Osztályrészem, A közelítő tél, Levéltöredék barátnémhoz

Osztályrészem

• ódai elemeket is tartalmaz (az óda a klasszicizmus kedvelt műfaja); műfaji keveredés – romantika
• összegző vers: (E/1.-ben) a megtalált nyugalom verse ( sztoikus belenyugvás?; valódi boldogság-e?)
• 1-4. versszak: a révbe érő hajó toposza (az ifjúkor elhagyása) Alkaiosztól származik (bár ő az államra használta inkább, mint az egyénre) – tőle vette át Horatius, akitől Berzsenyi à klasszicista vonás
• révbe ért – anyagi jólét és szabadság jutott osztályrészéül; erre tesz fel egy költői kérdést: „Kérjek-e többet?”  a válasz talán: igen
• a kikötés a nyugalom, a béke, a szélsőségektől mentes élet (arany középút – Horatius) (párhuzam a tengeren hánykódó, sok nehézséget kiálló Odüsszeusszal: Charybdis- motívum – klasszicizmus – az életet végigélni hősies tett)
• 5-7. versszak – összefoglalja. miért is kötött ki, miért lehet(ne) boldog: a harmónia hoz számára boldogságot (Camoena – az életharmónia múzsája)
• vagy/ és az álmokról való lemondás jelentheti a boldogságot?; lemondás – elégikus hangnem
• a vágyak a költészettel újraélhetők – ars poetica
• szapphói strófákból áll

A közelítő tél

• eredeti címét (Ősz) Kazinczy javaslatára változtatta meg – nem egy állapot, inkább egy folyamat ábrázolása  – („hervad, hullanak”)
• az elmúlás toposza à az elégikus hangnem jól illik hozzá
• aszklepiadészi strófákból áll
• ellentétek – idő- és értékszembesítő, valamint létösszegző vers (a múlt tele volt értékekkel: nem azt írja le, hogy milyen az ősz, hanem azt, hogy milyen volt a tavasz és a nyár , mi minden volt akkor – az ősz ezek hiánya – a negatív festés technikájával él („nincs rózsás labyrinth”, „nem lengedez a Zephyr”, „nincs már symphonia”, „nem búg gerlice”, „nem illatoz, néma homály borong”, „nem mosolyog gerezd”); labyrinth, symphonia, Zephyr – antik utalások  klasszicizmus – a 3. versszak végén összegez: „s most minden szomorú s kiholt”
• a vers fókusza : „Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepűl” – ahogy a természet, úgy minden, ami a világon él, elmúlik; olyan a világ, mint egy pillanat
• a kicsi a nagyban tükröződik (és fordítva) – a nefelejcs, a világ és az ember sorsa egy
• „minden az ég alatt /Mint a kis nefelejcs, enyész”
• (az eddigi leírást egy összegző gondolat követi, ahogy a klasszicista ódában a piktúrát a szentencia)
• az összegzés után az elmúlás fájdalmát a saját életével hozza kapcsolatba à nem jön többé tavasz  a télre

Levéltöredék barátnémhoz

• a cím episztolára utal, s úgy is kezdődik, de elégiába fordul – műfaji keveredés – romantika
• Dukai Takách Juditnak írta – téves feltételezés (Judit ekkor 8 éves)
• töredékà a töredékesség szintén a romantika stílusjegye
• a megszólítás után egy életképet fest le (2-4. vsz.): egy szüret utáni napon leül pipázni és gondolkodni a diófa alá, a tűz mellé
• a szüret, a tűz, a vén diófa à utalások az elmúlásra; ideje az összegzésnek – az embernek összegeznie kell, mert az idő kérlelhetetlenül kérdésessé tesz minden értéket – ez az alapja Berzsenyi elégiáinak
• az időnek (így talán az elmúlásnak is) két „ellensége” van: emlékezet, képzelet (a romantika szívesen használja)
• végső összegzés: „életem képe ez”
• két „mulatótárs”, az elmúlás gondolatát talán feledtetni tudó társ van mellette: szerelem, nóta (azaz a költészet) ß a romantika szerint a két érték, amellyel a teljesség elérhető
• versformája: felező 12-es (ritka Berzsenyinél)
• (a versen végigvonul a tűz motívuma „tüzemet gerjeszte”, „pislogó láng”, „hamvadó szikra”)
• Összegzés
  • klasszicista vonások
    •  antik strófák
    • antik utalások
    • Horatius à antik strófák, arany középszer
    • piktúra – szentencia jellegű felépítés
  • romantikus vonások
    • lemondás à elégikus hangnem
    • elmúlás
    • idő- és értékszembesítés – ellentét
    • a kicsi a nagyban tükröződik (pl. nefelejcs – világ)
    • töredékesség
    • képzelet, emlékezet
    • szerelem, művészet – teljesség

ludimagister

lásd még: A magyarokhoz I-II. elemzése