A magyarokhoz I. címe is sejteti, hogy ez a vers egy óda. A megszólított a magyar nép, a magyarokhoz, a magyarokról is szól a költemény. Már az első sor („Romlásnak indult hajdan erős magyar”) megfogalmazza az idő- és értékszembesítést, ami a romantika magyar irodalmára nagyon jellemző. Két idősíkot szembesít, a múltat és a jelent, és ezekhez értékeket kapcsol, amiket szintén szembeállít egymással. A múltra a dicsőség jellemző („hajdan erős magyar”), míg a jelenre az elsatnyulás, elértéktelenedés. Erre a szembenállásra fel lehet építeni a vers értelmezését.

A túlzások és a nagy ellentétek – a romantika kedvelt eszközei – végigvonulnak a versen. „Nyolc századoknak vérzivatarja közt/ Rongált Budának tornyai állanak”. A honfoglalás óta sok mindent átélt az ország, de nem pusztult el. „Budának tornyai” nem csak a város, hanem az egész ország megmaradását jelképezik. A vár – és a haza -, ami sok „vérzivatart” és „ádáz ostromokat” kiállt, a „mostani” erkölcsök áldozata lesz. Amik „állanak”, azokat „elszórja” a mostani nemzedék.

Bár a vers címe A magyarokhoz, a megszólítás nem többes, hanem egyes szám második személyű. Így erősebb hatást ér el, hiszen ha rajtunk kívül máshoz is szólnak a kemény szavak, kevésbé érezzük hozzánk szólónak, osztozhatunk a felelősségben. De úgy is értelmezhető, hogy nem az egyes személyeket szólítja meg a magyarok közül, hanem a magyar népet egy egységként, hiszen a múlt eseményeiért a jelen embere nem okolható, de a nép igen. A felszólító módú igékkel (nézd, hidd el) és a költői kérdésekkel („Nem látod[…]”, „Mi a magyar most?”) felráz minket a vers: itt valami nagy baj van, hát nem vesszük észre? Ébredjünk! A „nem látod” az első versszakban meg is ismétlődik a sor elején (anafora).

A harmadik versszakban megfogalmazódik, milyen is a mai erkölcs: „undok viper-fajzatok/ dúlják fel e várt”. A történelem viharai nem ártottak a várnak, a nemzetnek, de az alattomos gonoszság (a kígyó Ádám és Éva óta szinte mindig a gonosz jelképe a művészetben) belülről bánik el vele. Ennek a képnek a párja a hetedik és nyolcadik versszakban a vers középpontja – a strófákat számlálva és a vers értelmét vizsgálva is -, a tölgyfametafora („a kevély tölgy, mellyet az északi/ szélvész le nem dönt, benne termő/ férgek erős gyökereit megőrlik/s egy gyenge széltől földre teríttetik”). A tölgy – és a magyarság is – erős, minden külső támadást kibír, de a belső pusztítással nem tud megbirkózni.

A tölgyfametafora előtt két versszakban is olvashatjuk, mi mindent élt át a magyar nép, mi minden nem pusztította el. A két versszakot a hasonló indítás köti össze („nem ronthatott el”, „nem fojthatott meg”). Sem a tatárjárás, sem a törökök, sem az ország három részre szakadása nem volt olyan veszélyes, mint a „mostani” helyzet. A „nem ronthatott” visszautal a kezdő sorra is: „romlásnak indult… „- a múlthoz képest a jelen hanyatlás. A nemzet múltbeli erejét a „régi erkölcs”-ben látja.

A tölgyfametafora után a költői kérdésre válaszolva („mi a magyar most?”) a jelenről szól két strófa: a magyarság elpuhult, még saját nyelvéhez sem hű („nyelvét megúnván, rút idegent cserélt”).

Az Oh! felkiáltás után megint visszatér a múlt dicsőségéhez. Érdemes megfigyelni, hogy Berzsenyi verseiben (és a romantika több költőjénél is) ha van a versben egy oh, ah, jaj, haj indulatszó, azt a valamilyen váltás követi. Itt is ez történik, a silány jelen után ismét a múlt hősiességét emlegeti a vers: Attila csatáit, Árpád honfoglalását, Hunyadi törökverő harcait. Azok a dicső tettek azonban „más néppel”, „más magyarral” estek meg. (Persze itt nem arra kell gondolnunk, hogy más személyek harcoltak akkor, mit akik Berzsenyi jelenében, hanem arra, hogy máshogy voltak magyarok az akkoriak, más volt a gondolkodásunk, a lelkületük, „az erkölcsük”.

A de jaj felkiáltás után ismét a jelenhez tér vissza a költemény. De az utolsó két versszakban már nem csak magát a nemzetet okolja saját sorsáért. Ki vagyunk szolgáltatva a szerencse és a történelem szeszélyeinek, s ezek elbántak már nem kisebb birodalmakkal, városokkal, mint Róma, Karthágó vagy Trója. Az utolsó két versszakban már nem a magyar népet okolja a lírai én azért, hogy „romlásnak indult”, de ez a rész sem kevésbé keserű, hiszen itt az fogalmazódik meg, hogy nincs menekvés a pusztulás elől, a nagy birodalmak is mind elvesztek, a magyarokkal sem lesz másképp.

A vers tehát szinte végig a magyarok dicső múltjának és a silány jelenének összevetésére épül, a jövőre pedig végleges romlást jósol. Gyakoriak egyéb ellentétek is a versben (emel- vet le), de még inkább jellemzőiek a romantikus víziók (vérzivatar, „visszavonás tüze közt megálltál”, „felforgat a nagy századok érckeze”).

A téma és a megfogalmazás már a romantika felé mutat, de a vers formája inkább a felvilágosodás jellemző stílusirányzatát, a klasszicizmust idézi. Berzsenyi – a klasszicista eszménynek megfelelően – az ókori antik szerzőkhöz, elsősorban Horatiushoz nyúlik vissza. A verset Berzsenyi a Horatius által is kedvelt alkaioszi strófában írta. (A strófa onnan ismerhető fel könnyen, hogy az első két sorhoz képest a harmadik beljebb kezdődik, a negyedik pedig még beljebb.) Ahogy ez az időmértékes Horatius-versekre is jellemző, a sorok nem rímelnek, de gyakori az enjambement-ok, azaz soráthajlások, ami sodró lendületet ad a versnek, még szenvedélyesebbé teszi.

Befejezésül összevethető a költemény a Himnusszal és a Szózattal. Mindhárom versben megvan az idő- és értékszembesítő nézőpont, a romantikus, nagy ellentétek, a múlt dicső tetteinek emlegetése. Berzsenyi és Vörösmarty verse a magyarokhoz, Kölcseyé viszont Istenhez szól. A Himnusz szerint is bűnösök a magyarok, de már eleget szenvedtek a bűnökért, erre hivatkozva kéri Isten áldását. Berzsenyi viszont ostorozza bűnei miatt a magyarságot.  A magyarokhoz I. és a Szózat a magyar néphez, míg a Himnusz Istenhez szól. Formailag nagyon különböző a három vers.  Míg Berzsenyi műve a klasszicista hagyományokat követve időmértékes és rímtelen, a másik két vers rímel és ütemhangsúlyos. A Himnuszban a magyaros kanásztáncritmust fedezhetjük fel. A Szózatban a 8 és 6 szótagos ütemhangsúlyos, jambikus sorok váltják egymást. (Chevy Chase-stófában íródott.)

A magyarokhoz II.

A magyarokhoz II. szintén óda, formája is hasonló A magyarokhoz I.-hez és szintén a magyarokhoz szól egyes szám második személyben. A megszólítás csak az első sorban („ó magyar!”) és az ötödik versszak elején jelenik meg („Ébreszd fel alvó nemzeti lelkeded!”). Az első sorban a lírai én megjelöli, kihez szól, az ötödik strófa elején a pedig bevezeti a felszólítás a vers központi részét és felhívja rá a figyelmet.

Az is hasonlít a két versben, hogy sok történelmi eseményt sorakoztatnak fel. De különbözőképpen. A magyarokhoz I. a magyar történelem dicső eseményeit azért említi, hogy kiemelje a megszólítottak elpuhultságát, illetve a vers végén a történelmi példákkal azt támasztja alá, hogy a magyarokra is hasonló pusztulás vár. A magyarokhoz II. viszont nem a magyar történelemből merít, olyan eseményeket sorakoztat fel, melyek bukásokról szólnak, de ezek a bukások másoknak szabadságot hozhatnak.  Ez a négy strófa tulajdonképpen érvelés történelmi példákkal, bizonyítása az utolsó két versszaknak.

A vers első négy versszaka ma már a legtöbb olvasónak csak lábjegyzetekkel értelmezhető, és ezért talán kevésbé élvezhető, de az utolsó két versszak kárpótolja az olvasót. Ez a vers nem szenvedélyesen ostorozza a magyarokat, hanem szenvedélyesen biztatja. „Nem sokaság, hanem/ lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.” E mellett érvel a vers első része és az utolsó két sor is. Egy szabad és lelkes nemzet bármit elérhet. A nagy történelmi eseményeket nem a tömeg, a sokaság nyeri meg, nem a testi, hanem a lelki fölény.

A vershez Kodály Zoltán írt zenét.

ludimagister

lásd még: Klasszicizmus és romantika Berzsenyi költészetében – ódák és elégiák

Fontos, hogy a vers nem műfaj, hanem forma! Egy szöveg vagy prózai, vagy verses.

A magyar költészetben az időmértékes és az ütemhangsúlyos verselés is megjelenik. Csak röviden, hogy melyikre mi jellemző…

Az időmértékes verselés alapja a rövid és a hosszú szótagok szabályszerű váltakozása. A rövid és hosszú szótagok alkotják a metrumokat, azaz a verslábakat (pl. dactilus, trocheus), azok pedig gyakran sorfajtákat (pl. pentameter, hexameter). Az időmértékes verselés általában az antik hagyományokat követve jelenik meg a magyar költészetben, például Kölcsey vagy Berzsenyi lírájában. Az időmértékes versek ritkán rímelnek. (Rímes hexameteres vers például Babits Mihály Új leoninusok című költeménye –  a cím is erre utal.)

Berzsenyi Dániel A magyarokhoz I. című ódája alkaioszi strófában, az Osztályrészem pedig szapphóiban íródott a horatiusi antik hagyományt követve – ennek kapcsán is ki lehet térni Horatius hatására. (Az alkaioszit úgy könnyű felismerni, hogy a 3. sor beljebb, a 4. pedig még beljebb kezdődik, a szapphói 3 hosszú sora után meg egy egészen rövid, 5 szótagos – úgynevezett adoniszi – sor áll.)

Az ütemhangsúlyos  az ősi magyar verselési forma, népköltészeti ihletésű versek – főleg dalok – kedvelt formája. Az ütemhangsúlyos versben a szünetek ütemekre osztják a sorokat – mint a dalokban, a kottában a “függőleges vonalak”- és mindig az ütem elején van a hangsúly. (Ezek alapján fel tudjuk írni a sorok képletét, pl. a 4/4 azt jelenti, hogy két darab négy szótagos ütemből áll a sor, azaz ez egy kétütemű nyolcas, vagy más néven felező nyolcas, mert a szünet épp a közepén van.  Létezik kétütemű hetes 4/3, kétütemű hatos 4/2 stb.). A verselemzés során nem érdemes nagyon belemélyedni a szótagszámba és az ütemekbe, inkább az lehet fontos, hogyan támogatja a verselés a vers jelentését, hangulatát, miért éppen annál a szónál van a sor közepén szünet, rövid-e a sor (ekkor pergősebb a mű) vagy egy hosszabb felező tizenkettesről van-e szó, ami az elbeszélő műveknek kedvez (pl. Toldi, János vitéz).

Előfordulnak kevert (azaz szimultán) verselésű művek pl. Csokonai Vitéz Mihály: Tartózkodó kérelem; Weöres Sándor: Paripám csodaszép pejkó. Ezekre mindkét verselési mód alkalmazható. (Bár a Csokonai-versre ez nem teljesen igaz, mert csak az első versszak szimultán verselésű.)

Vannak „ritmus nélküli” versek, azaz szabadversek, prózaversek. Ezeknek általában “líraibb” a nyelvezete, mint egy prózai szövegnek, és nem “lapszépltől lapszélig” formában alkotta meg a szerző.

A  kalligrammák a legérdekesebb formájú versek: képversek. A vers szerkezete egy rajzot vagy jelentéssel bíró formát mutat pl. Tandori-versek, Nagy László: Tűz.

A verselés, a strófaszerkezet, a sortípus tehát soha nem említendő “csak úgy”, önmagában.

Példák:

Kölcsey Ferenc: Huszt (disztichonos a szerkezete, azaz a páratlan sorok hexameterek, a párosak pentameterek; az epigramma műfaji hagyományait követi a mű – az epigrammák jellemző sorpárja a disztichon)

Csokonai Vitéz Mihály: Szegény Zsuzsi a táborozáskor (felező nyolcas, azaz kétütemű nyolcas 4/4 – népies dal)

Petőfi Sándor: János vitéz; Arany János: Toldi (felező tizenkettes 6/6 – az elbeszélő jellegnek felel meg a hosszabb sor; a Toldi estéjében az apródok dalai nem felező tizenkettesek (!), lírai szövegek a szövegben, a második dal pergő ritmusa, rövid sorai különösen megfelelnek a csúfolódó versnek)

Sajátos strófaszerkezet a Balassi-strófa az Egy katonaénekben (képlete: 6a/6a/7b    6c/6c/7b    6d/6d/7b   –  a háromsoros versszakok minden sorában van egy belső rímpár a 6. szótagok után, illetve a három sor vége is rímel egymással; mindegyik sor háromütemű; előfordul, hogy kilencsorosra szedik a strófát, ekkor csak sorvégi rímek vannak). A Katonaénekről azt is leírhatjuk, hogy pilléres szerkezetű. Ez azt jelenti, hogy az első, az ötödik és a kilencedik (azaz az első, a középső és az utolsó) versszak összefoglaló jellegű, pillérként áll a versben. Ezekre épül, ezeket fejti ki a többi három-három, a katonaéletet részletesebben bemutató strófa.

Érdekes lehet még, ha egy versforma egy konkrét versre utal. Ld. József Attila Születésnapomra című verse kapcsán:

http://www.barkaonline.hu/kezd-mainmenu-1/20-minden/2375-szueletesnapomra-parafazisok

lásd még: a bevezetés; a cím; a műfaj; a szerkezet; rímek,alakzatok

ludimagister