Az Oidipusz király egy a thébai mondakörbe tartozó történetet dolgoz fel: egy jóslat szerint megöli majd apját és anyját veszi feleségül. Hogy ezt elkerüljék, Laiosz és Iokaszté, Théba királya és királynéja, Oidipusz szülei egy pásztorra bízzák a csecsemőt, aki azonban nem végez vele. Oidipusz sorsa szerencsésen alakul: a korinthoszi király udvarába kerül, aki sajátjaként neveli fel. Felnőttként fülébe jut a jóslat, ezért elmegy Korinthoszból – azt hiszi, ők a valódi szülei. Út közben összetűzésbe kerül valódi apjával, Laiosz királlyal, és megöli. Thébát megmenti a dögvésztől – megfejti a Szphinx feladványát, így jutalomból király lesz és feleségül veheti a királynét: saját anyját. A jóslat beteljesedik.

Mindez nem a drámában történik, de a múlt eseményei szorosan befolyásolják a jelent. Az Oidipusz király analitikus dráma, azaz a konfliktust egy régebbi esemény (ami a dráma ideje előtt történt) váltja ki. Thébát ugyanis – a vérfertőző viszony miatt – ismét dögvész sújtja. Az expozíció tehát: Oidipusz királynak meg kell mentenie Thébát a dögvésztől.

Oidipusz elküldi Kreónt, anyja testvérét Delphibe jóslatért, így az is kiderül, Laiosz király megbosszulatlan halála is közrejátszik a dögvész kitörésében. Oidipusz megátkozza Laiosz gyilkosát – nem tudja, hogy az ő maga.

A dráma bonyodalma: hogyan jön rá Oidipusz a valóságra (megölte apját, elvette anyját), azaz hogyan jön rá arra, ki is ő valójában.

Értelmezhető tehát ez a mű az identitáskeresés, az önmegismerés drámájaként is.  (Erre építi  Erika Fischer-Lichte A dráma története című könyvében részletes Oidipusz király – elemzését.) Amikor Kreón utal rá, talán épp Oidipusz él vérfertőző viszonyban, ő nem hisz neki. Sem Teireisziasznak, a vak jósnak, aki kimondja az igazságot. A „szemtanúnak”, a pásztornak már hisz, de valójában, aki meggyőzi: önmaga. Akármennyi jel és bizonyíték adott, az ember csak azt hiszi el, amit akar. Oidipusz végül a saját értelmének (görögül nusz) köszönheti, hogy rájön, ki ő. Felismerése a dráma tetőpontja.

Ekkor megvakítja magát, majd úgy dönt, a nyilvánosság elé tárja, ki is ő és mit tett. A vakság az irodalomban legtöbbször a „valódi látás” jelképe: a vak a valóságot, nem a szemmel látható felszínt érzékeli. (pl. Teireisziasz; Gloster a Lear királyból)

Felveti a mű azt a kérdést is: vajon mindig jó-e, ha tudjuk az igazságot, vagy maradjon a titok titok. Iokaszté sejti, mi az igazság. Bizonygatja Oidipusznak, lám, az ő jóslata sem lett igaz, miért lenne az az Oidipuszra kimondott. De míg ezt bizonygatja, egyre inkább azt bizonyítja: a két jóslat egy és beteljesedett. Iokaszté nem képes elviselni az igazságot, megöli magát. Oidipusz viszont vállalja a tettét, és azt, ki is ő. Úgy tűnik, az igazságnak mindig ki kell derülnie: a dögvész addig nem múlik el.

A történet sok kérdést vet fel a bűnnel kapcsolatban is. Mélyebbre ásva a görög mitológiába tudjuk, a labdakidák, Oidipusz hősei bűnt követtek el Árész ellen. Vajon kell-e szenvedniük az utódoknak az ősök bűneiért? (Örökölhető-e a bűn?) Ha Oidipusz lányának, Antigonénak a történetére is gondolunk, úgy tűnik, igen, hisz ő akaratlanul sem tett semmi rosszat. Az is kérdés, bűnösök vagyunk-e, ha nem tudjuk, hogy rosszat teszünk. (Oidipusz nem tudta, hogy Iokaszté az anyja.)

Elemezhető a mű úgy is, mint a sors, a végzet drámája. Laiosz és neje nem akarják, hogy beteljesedjék a jóslat, Oidipusz is ezért megy el Korinthosztból. A jóslat mégis beteljesedik. A mű szerint a sorsunkat nem kerülhetjük ki, nem futhatunk előle (ld. pl. Jónás könyve). Persze felvetődik az a kérdés is, akkor mit tehetünk, hogy pl. jók legyünk, ha a sorsunk úgyis tőlünk függetlenül – a görögök szerint az istenek akaratának megfelelően – alakul.

A drámát megközelíthetjük a pszichológia felől is. Freud szerint minden gyerek az ellenkező nemű szülőhöz vonzódik jobban, tudat alatt is őt keresi a másik nemben. Ezt a jelenséget Freud Oedipus-komplexusnak nevezte el, épp erre a történetre utalva. Oidipusz tehát a pszichológia és a biológia áldozata?

A magyar színpadokon valószínűleg az Oidipusz király a leggyakrabban előadott görög dráma. 1962-ben a Nemzeti színpadán Básti Lajos és Tőkés Anna játszották a főbb szerepeket, 2006-ban László Zsolt és Udvaros Dorottya. Legelőször 1891-ben szólalt meg színpadon ez a mű. Iokasztét Jászai Mari játszotta, aki egy másik „görög szerepét”, az Elektrát élete legnagyobb szerepének tartotta.

ludimagister

Arra, hogy ki nyerje a díjat akadémikusok, egyetemi tanárok, korábbi díjazottak, illetve írószövetségek elnökei tehetnek javaslatokat a szabályzat előírásainak megfelelően. A jelölések 50 évig titokban maradnak, csak a győztes neve derülhet ki. Az irodalmi Nobel-díjat eddig még nem nyerte el senki sem kétszer, viszont voltak olyanok, akiket többször is „neveztek”. Például Nils Holgersson “anyukáját”, Selma Lagerlöföt háromszor, Maugli “apukáját”, Kiplinget pedig hatszor jelölték (persze nem Nils Holgerssonnak vagy A dzsungel könyvének köszönhették végül a díjat). Olyan is előfordult, hogy egyetlen jelölés is elegendő volt a győzelemhez, mint Rabindranath Tagore esetében, de olyan is, hogy nagyon sok jelölés sem hozta meg a győzelmet a jelöltnek. Freudot több, mint tíz évben ajánlották az orvosi, sőt egyszer az irodalmi díjra is, de sosem nyert.

1901 óta 107 szerző részesült az elismerésben. Eleinte ugyanabból a néhány országból kerültek ki a díjazottak, de mára már színesebb a paletta. Egyre több nyelv képviselői kapják meg az elismerést, és a korábbiakhoz képest több a nő is. A 14 női díjazott közül nyolc 1990 utáni.

A legtöbb, 27 irodalmi Nobel-díjas angolul ír(t). A második helyen a francia nyelv áll 14, a harmadikon pedig a német 13 képviselőjével. Őket követi a listán a spanyol 11, a svéd 7, az olasz 6, az orosz 5, a lengyel pedig 4 díjazottal. A norvég és a dán irodalom 3-3, a görög, a japán és a kínai 2-2 Nobel-díjassal büszkélkedhet, és 1-1 díjjal az arab, a bengáli, a cseh, finn, héber, magyar, izlandi, oceitan, portugál, szerbhorvát (a díj kiosztásakor még Jugoszlávia volt), a török és a jiddis. Néhány szerző több nyelven is írt, például Tagore bengáli és angol nyelven is. A fenti felsorolás ilyenkor az anyanyelvet veszi alapul.

A díjazottak nagyon sokfélék aszerint is, hogy melyik műfajban vagy műnemben alkottak. A legnépszerűbbek az epikus, vagy ahogy gyakrabban használják, prózai alkotások. Összesen 77 esetben epikus művek, azaz főleg regények, novellák nyertek. Második helyen – 33 esetben – a lírai vagy költészeti alkotások részesültek elismerésben, 14 alkalommal pedig a drámaiak. Érdekes, hogy két alkalommal történeti munkáknak ítélték oda a díjat: 1902-ben Mommsennek, illetve 1953-ban Churchillnek. Háromszor pedig filozofiai művek szerzői, illetve esszéírók kapták meg, pl. Bergson. Persze több szerző is van, aki több műfajban, műnemben is alkotott (ezért, ha összeadjuk a fenti számokat, több, mint 107-et kapunk). Például Pirandello írt regényt és drámákat is, Paszternak pedig a versek mellett regényt is.

A szabályzat szerint a díj megosztható, azaz egyszerre többen is megkaphatják (ez az irodalmi Nobel-díjat 4 alkalommal érintette), illetve, ha nincs megfelelő jelölt, nem kell mindenképpen odaítélni valakinek. Ezért és a világháborúk miatt 1914-ben, 1918-ban, 1935-ben és 1940 és 1943 között nem osztották ki a díjat. Két esetben posztumusz volt az elismerés, illetve szintén két esetben a díjazottak nem vették át a díjat. 1958-ban Paszternak politikai okokból nem vehette át, míg 1964-ben Sartre, aki elutasított mindenféle hivatalos elismerést, maga döntött úgy, hogy visszautasítja.

A díjazottak átlagéletkora 65 év. A legfiatalabb díjazott 1907-ben Rudyard Kipling volt 42, míg a legidősebb 2007-ben Doris Lessing 88 évesen. A díj a legtöbb esetben nem egy adott műnek szól, hanem inkább a szerző egész életművére vonatkozik, ezért idősebbek általában a díjazottak. Néha előfordul azonban, hogy a díjazás indoklása megemlíti, hogy pontosan melyik művéért kapta a művész az elismerést. Például Thomas Mann A Buddenbrook házért, Hemingway Az öreg halász és a tengerért, vagy Solohov a Csendes Donért.

Nobel végrendeletének az irodalmi díjra vonatkozó részét többféleképpen is értelmezték a díjkiosztók.

“The said interest shall be devided into five equal parts, which shall be apportioned as follows […] one part to a person who shall have produced in the field of literature the most outstanding work in an ideal direction.” – olvasható angolul.

Vitatkozni lehet azon, hogy az ideal (svédül idealisk) ideálisat, idealistát vagy idealisztikusat jelent. Ez azért fontos, mert meghatározhatja, hogy a díjazott alkotás vagy életmű mely szempont szerint, elsősorban esztétikailag vagy inkább „eszmeileg” legyen kiemelkedő. A kilencszázas évek elején inkább a második értelmezés érvényesült.

A díj kiosztóit sokszor kritizálták amiatt, hogy sok kiváló költő és író nem kapta meg az elismerést, míg más, „ismeretlenebb” szerzők igen. Persze a minőség és az ismertség az irodalom esetében sem jár mindig együtt. (Egy időben az is egy szempont volt a díjazásnál, hogy tehetséges, de a világ számára ismeretlen szerzőket tegyenek ismertebbé.)

Hogy mennyire igazságos egy irodalmi díj odaítélése, az nehezen vagy egyáltalán nem ítélhető meg, hiszen mindenkinek más tetszik. Fölösleges azon gondolkodni, hogy egy mű, amelyiknek a szerzője Nobel-díjat kapott, jobb-e a másiknál. Kertész Imre jobb, mint például József Attila, Babits vagy Kosztolányi? A kérdést nem érdemes feltenni, nem azért olvasunk valamit, mert jobb egy másiknál, hanem mert jó.

webab