Epigramma

Elégia: eredetileg fuvolakísérettel énekelt hosszú, disztichonos költemény; leggyakoribb témája a szerelmi bánat és az elmúlás; a romantika idején kissé átértékelődik a z elégia, felerősödik benne a fájdalmas, szomorkás hangulat („elérhetetlen értékek utáni vágyakozás”); a szentimentalizmus kedvelt műfaja. (pl. Berzsenyi Dániel: A közelítő tél, Tóth Árpád: Elégia egy rekettyebokorhoz)

Óda: eredetileg pengetős hangszerrel (esetleg tánccal is) kísérték; felépítése: strófa + antistrófa + epodosz; a 6-7. században alakult ki; általában patetikus hangvételű bölcseleti művek tartoznak ide; eleinte hősöket, atlétákat dicsőített (à valakihez, valamihez szól); a klasszicizmus kedvelt műfaja (piktúra + szentencia); ide sorolható a himnusz is, mely leginkább Istenhez, valamilyen isteni lényhez szól. ( pl. Horatius: Melpomenéhez, Berzsenyi Dániel: Horác, A magyarokhoz I., II., Schiller: Az örömhöz, Shelley: Óda a Nyugati Szélhez, Keats: Óda egy görög vázához, József Attila: Óda)

Episztola: költői levél; a megszólított („címzett”) mindig meg van nevezve; már a görögöknél megjelenik, de csak a rómaiaknál válik általánossá; a középkorban elsősorban a szerelmi költészet kedveli. (pl. Berzsenyi Dániel: Vitkovics Mihályhoz, Petőfi Sándor: Levél Arany Jánoshoz)

Dal: az önkifejezés tiszta, egyszerű megnyilatkozása, formai és tartalmi egyszerűség jellemzi (soronként egy gondolati elem); a nyelv zeneisége itt mutatkozik meg leginkább; eredetük szerint megkülönböztetünk nép- és műdalokat; témájuk szerint megkülönböztetünk bordalokat (Vörösmarty Mihály: Keserű pohár), szerelmi dalokat (Csokonai Vitéz Mihály: Tartózkodó kérelem), altatódalokat (József Attila: Altató), bújdosóénekeket, katonadalokat, bányászdalokat, aratódalokat, nászdalokat stb.; a nemzeti irodalmakban kialakult sajátos típusaik is előfordulhatnak pl.canzone (ol.), chanson (fra.), lied (ném.)

Rapszódia: eredetileg a homéroszi eposzokból előadott dal; a 19. századtól lírai műfaj; szenvedélyes hangú, csapongó, alkalmas felfokozott lelki tartalmak kifejezésére; töretlen gondolatiság, zaklatottság, kötetlen szerkezet jellemzi. (pl. Petőfi Sándor: Az őrült, Egy gondolat bánt engemet…)

Ekloga: pásztorköltemény; dialogikus formában szólal meg, pásztori környezetben megjelenő alakjai többnyire allegorikus figurák; (a görögöknél Theokritosz írt először pásztorkölteményeket [bukolikus költészet = pásztorköltészet], a latin irodalomban pedig Vergilius honosította meg ezt a műfajt; pásztorkölteményeiből állította össze a Bucolica c. szemelvénygyűjteményt, innen ered a műfaj neve, ugyanis a görög  ecloga szó szemelvényt, válogatást jelent). A magyar irodalomban Radnóti költészetében vált jelentőssé.

Dithürambosz: ókori görög lírai műfaj; eredetileg Dionüszosz isten csodás tetteiről szóló himnikus mű Kr. e. a 6. sz.-tól; fenséges dallam és stílus jellemzi; kardal formájában terjedt el; a modern költészetben nehezen különíthető el.

Ballada: mindhárom műnem sajátosságai jellemzők rá: párbeszédes, „tragikus”(dráma), verses (líra), egy történetet mond el (epika); „tragédia dalban elbeszélve” (Greguss Ágost); szerzőség szerint megkülönböztetünk nép- (pl. Kádár Kata, Kőmíves Kelemen, Görög Ilona) és műballadákat (pl. Goethe: A Tündérkirály, Arany János: A walesi bárdok, V. László) A balladaforma és a ballada két külön fogalom!

Szövegek a tételhez itt.

ludimagister

A magyarokhoz I. címe is sejteti, hogy ez a vers egy óda. A megszólított a magyar nép, a magyarokhoz, a magyarokról is szól a költemény. Már az első sor („Romlásnak indult hajdan erős magyar”) megfogalmazza az idő- és értékszembesítést, ami a romantika magyar irodalmára nagyon jellemző. Két idősíkot szembesít, a múltat és a jelent, és ezekhez értékeket kapcsol, amiket szintén szembeállít egymással. A múltra a dicsőség jellemző („hajdan erős magyar”), míg a jelenre az elsatnyulás, elértéktelenedés. Erre a szembenállásra fel lehet építeni a vers értelmezését.

A túlzások és a nagy ellentétek – a romantika kedvelt eszközei – végigvonulnak a versen. „Nyolc századoknak vérzivatarja közt/ Rongált Budának tornyai állanak”. A honfoglalás óta sok mindent átélt az ország, de nem pusztult el. „Budának tornyai” nem csak a város, hanem az egész ország megmaradását jelképezik. A vár – és a haza -, ami sok „vérzivatart” és „ádáz ostromokat” kiállt, a „mostani” erkölcsök áldozata lesz. Amik „állanak”, azokat „elszórja” a mostani nemzedék.

Bár a vers címe A magyarokhoz, a megszólítás nem többes, hanem egyes szám második személyű. Így erősebb hatást ér el, hiszen ha rajtunk kívül máshoz is szólnak a kemény szavak, kevésbé érezzük hozzánk szólónak, osztozhatunk a felelősségben. De úgy is értelmezhető, hogy nem az egyes személyeket szólítja meg a magyarok közül, hanem a magyar népet egy egységként, hiszen a múlt eseményeiért a jelen embere nem okolható, de a nép igen. A felszólító módú igékkel (nézd, hidd el) és a költői kérdésekkel („Nem látod[…]”, „Mi a magyar most?”) felráz minket a vers: itt valami nagy baj van, hát nem vesszük észre? Ébredjünk! A „nem látod” az első versszakban meg is ismétlődik a sor elején (anafora).

A harmadik versszakban megfogalmazódik, milyen is a mai erkölcs: „undok viper-fajzatok/ dúlják fel e várt”. A történelem viharai nem ártottak a várnak, a nemzetnek, de az alattomos gonoszság (a kígyó Ádám és Éva óta szinte mindig a gonosz jelképe a művészetben) belülről bánik el vele. Ennek a képnek a párja a hetedik és nyolcadik versszakban a vers középpontja – a strófákat számlálva és a vers értelmét vizsgálva is -, a tölgyfametafora („a kevély tölgy, mellyet az északi/ szélvész le nem dönt, benne termő/ férgek erős gyökereit megőrlik/s egy gyenge széltől földre teríttetik”). A tölgy – és a magyarság is – erős, minden külső támadást kibír, de a belső pusztítással nem tud megbirkózni.

A tölgyfametafora előtt két versszakban is olvashatjuk, mi mindent élt át a magyar nép, mi minden nem pusztította el. A két versszakot a hasonló indítás köti össze („nem ronthatott el”, „nem fojthatott meg”). Sem a tatárjárás, sem a törökök, sem az ország három részre szakadása nem volt olyan veszélyes, mint a „mostani” helyzet. A „nem ronthatott” visszautal a kezdő sorra is: „romlásnak indult… „- a múlthoz képest a jelen hanyatlás. A nemzet múltbeli erejét a „régi erkölcs”-ben látja.

A tölgyfametafora után a költői kérdésre válaszolva („mi a magyar most?”) a jelenről szól két strófa: a magyarság elpuhult, még saját nyelvéhez sem hű („nyelvét megúnván, rút idegent cserélt”).

Az Oh! felkiáltás után megint visszatér a múlt dicsőségéhez. Érdemes megfigyelni, hogy Berzsenyi verseiben (és a romantika több költőjénél is) ha van a versben egy oh, ah, jaj, haj indulatszó, azt a valamilyen váltás követi. Itt is ez történik, a silány jelen után ismét a múlt hősiességét emlegeti a vers: Attila csatáit, Árpád honfoglalását, Hunyadi törökverő harcait. Azok a dicső tettek azonban „más néppel”, „más magyarral” estek meg. (Persze itt nem arra kell gondolnunk, hogy más személyek harcoltak akkor, mit akik Berzsenyi jelenében, hanem arra, hogy máshogy voltak magyarok az akkoriak, más volt a gondolkodásunk, a lelkületük, „az erkölcsük”.

A de jaj felkiáltás után ismét a jelenhez tér vissza a költemény. De az utolsó két versszakban már nem csak magát a nemzetet okolja saját sorsáért. Ki vagyunk szolgáltatva a szerencse és a történelem szeszélyeinek, s ezek elbántak már nem kisebb birodalmakkal, városokkal, mint Róma, Karthágó vagy Trója. Az utolsó két versszakban már nem a magyar népet okolja a lírai én azért, hogy „romlásnak indult”, de ez a rész sem kevésbé keserű, hiszen itt az fogalmazódik meg, hogy nincs menekvés a pusztulás elől, a nagy birodalmak is mind elvesztek, a magyarokkal sem lesz másképp.

A vers tehát szinte végig a magyarok dicső múltjának és a silány jelenének összevetésére épül, a jövőre pedig végleges romlást jósol. Gyakoriak egyéb ellentétek is a versben (emel- vet le), de még inkább jellemzőiek a romantikus víziók (vérzivatar, „visszavonás tüze közt megálltál”, „felforgat a nagy századok érckeze”).

A téma és a megfogalmazás már a romantika felé mutat, de a vers formája inkább a felvilágosodás jellemző stílusirányzatát, a klasszicizmust idézi. Berzsenyi – a klasszicista eszménynek megfelelően – az ókori antik szerzőkhöz, elsősorban Horatiushoz nyúlik vissza. A verset Berzsenyi a Horatius által is kedvelt alkaioszi strófában írta. (A strófa onnan ismerhető fel könnyen, hogy az első két sorhoz képest a harmadik beljebb kezdődik, a negyedik pedig még beljebb.) Ahogy ez az időmértékes Horatius-versekre is jellemző, a sorok nem rímelnek, de gyakori az enjambement-ok, azaz soráthajlások, ami sodró lendületet ad a versnek, még szenvedélyesebbé teszi.

Befejezésül összevethető a költemény a Himnusszal és a Szózattal. Mindhárom versben megvan az idő- és értékszembesítő nézőpont, a romantikus, nagy ellentétek, a múlt dicső tetteinek emlegetése. Berzsenyi és Vörösmarty verse a magyarokhoz, Kölcseyé viszont Istenhez szól. A Himnusz szerint is bűnösök a magyarok, de már eleget szenvedtek a bűnökért, erre hivatkozva kéri Isten áldását. Berzsenyi viszont ostorozza bűnei miatt a magyarságot.  A magyarokhoz I. és a Szózat a magyar néphez, míg a Himnusz Istenhez szól. Formailag nagyon különböző a három vers.  Míg Berzsenyi műve a klasszicista hagyományokat követve időmértékes és rímtelen, a másik két vers rímel és ütemhangsúlyos. A Himnuszban a magyaros kanásztáncritmust fedezhetjük fel. A Szózatban a 8 és 6 szótagos ütemhangsúlyos, jambikus sorok váltják egymást. (Chevy Chase-stófában íródott.)

A magyarokhoz II.

A magyarokhoz II. szintén óda, formája is hasonló A magyarokhoz I.-hez és szintén a magyarokhoz szól egyes szám második személyben. A megszólítás csak az első sorban („ó magyar!”) és az ötödik versszak elején jelenik meg („Ébreszd fel alvó nemzeti lelkeded!”). Az első sorban a lírai én megjelöli, kihez szól, az ötödik strófa elején a pedig bevezeti a felszólítás a vers központi részét és felhívja rá a figyelmet.

Az is hasonlít a két versben, hogy sok történelmi eseményt sorakoztatnak fel. De különbözőképpen. A magyarokhoz I. a magyar történelem dicső eseményeit azért említi, hogy kiemelje a megszólítottak elpuhultságát, illetve a vers végén a történelmi példákkal azt támasztja alá, hogy a magyarokra is hasonló pusztulás vár. A magyarokhoz II. viszont nem a magyar történelemből merít, olyan eseményeket sorakoztat fel, melyek bukásokról szólnak, de ezek a bukások másoknak szabadságot hozhatnak.  Ez a négy strófa tulajdonképpen érvelés történelmi példákkal, bizonyítása az utolsó két versszaknak.

A vers első négy versszaka ma már a legtöbb olvasónak csak lábjegyzetekkel értelmezhető, és ezért talán kevésbé élvezhető, de az utolsó két versszak kárpótolja az olvasót. Ez a vers nem szenvedélyesen ostorozza a magyarokat, hanem szenvedélyesen biztatja. „Nem sokaság, hanem/ lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.” E mellett érvel a vers első része és az utolsó két sor is. Egy szabad és lelkes nemzet bármit elérhet. A nagy történelmi eseményeket nem a tömeg, a sokaság nyeri meg, nem a testi, hanem a lelki fölény.

A vershez Kodály Zoltán írt zenét.

ludimagister

lásd még: Klasszicizmus és romantika Berzsenyi költészetében – ódák és elégiák

Ha tudod, mi a vers műfaja, írhatsz arról, mennyire felel meg a vers a műfaj sajátosságainak, ha pedig eltér, miben és miért.

Például:

Kölcsey Ferenc: Huszt (epigramma) – valóban rövid és tömör, de nem felel meg az ókori hagyománynak abból a szempontból, hogy nem sírfelirat. Disztichonos (esetleg a disztichont egy sorban,  röviden jellemezheted). A csattanó az utolsó sor („Hass, alkoss […]”), ami egy tanács, a vers legfőbb „üzenete”.

Petőfi Sándor: Egy gondolat bánt engemet… (rapszódia) – hullámzó érzéseket, gondolatokat fejez ki. Három részből áll, amelyek így követik egymást: nyugalmas, zaklatott, nyugalmas. A hullámzó, zaklatott érzelmeket tükrözi a mondatok, sorok váltakozó hosszúsága is.

Arany János: Válasz Petőfinek (episztola) – két költő valós levelezésének egyik “levele” ez a vers.

Horatius: Thaliarchushoz (óda) – már nem jellemző az, ami a pindaroszi ódára: nem fontos, ki a megszólított, nem őt dicsőíti. De: az ódának megfelelően magasztos hangvételű a mű. A gondolatisága a lényeges.

Csokonai Vitéz Mihály: Tartózkodó kérelem (dal) – a dal a legkönnyedebb, legegyszerűbb lírai műfaj, a rokokóra jellemző. Ez a mű egy szerelmi dal, udvarló vers, a szerkezete is egyszerű.

Assisi Szent Ferenc: Naphimnusz (himnusz) – dicsőítő (a himnusz másik típusa a fohászkodó, amiben a fohász paranccsá is válhat, például Balassinál: Adj már csendességet)

Radnóti Miklós: Hetedik ecloga (ekloga) A régi, theokritoszi eklogákra az idill jellemző, Vergilius viszont már az idill hiányáról ír. Radnóti a IX. Vergilius-ecloga fordításakor kapott kedvet a műfajhoz, ő is az idill hiányát ábrázolja, csak természetesen nem a vergiliusi korban, hanem a sajátjában (egykor: béke volt, azokkal lehetett, akiket szeretett, most: háború van)

Előfordulnak kevert műfajú versek is. 

például:

Csokonai Vitéz Mihály: A Reményhez A megszólítás és az első versszak az óda sajátosságait mutatja pl. magasztosan szól a reményhez, mintha egy személy lenne, nagy kezdőbetűvel is írja. A második versszak dal, a vers vége pedig elégia (elveszett, elérhetetlen értékekről ír, legfőképpen Lilláról) A klasszicizmusra a tiszta műfajok jellemzőek, a műfaji keveredés már előremutat a romantika felé.

lásd még: a bevezetés; a cím; a szerkezet; a verselésről; rímek,alakzatok

ludimagister

Nyelvtanóráról tudjuk, hogy a cím a globális kohézió eszköze, azaz egyszerűbben, az egész műre vonatkozik. Általában már a címről sok mindent le lehet írni, ha verset elemzünk (de ez novella-, regény-, sőt filmelemzésnél is igaz). Nézzünk néhány példát!

A cím lehet egy idézet vagy utalás egy másik műre, ilyenkor le kell írni, honnan származik, mit jelent; a vers általában az idézett műből fejt ki valamit, vagy éppen ellentétes álláspontot képvisel, esetleg annak változásáról ír.

Például:

Kölcsey Ferenc Vanitatum vanitas című verse az ószövetségi Salamon szavaira utal   (“Itt az írás, forgassátok/ Érett ésszel, józanon,/ S benne feltalálhatjátok/ Mit tanít bölcs Salamon:”); a latin cím jelentése: hiábavalóságok hiábavalósága, és a Kölcsey-vers “tételmondata” is ez: “Mind csak hiábavaló!”, ezt fejti ki, próbálja igazolni szinte minden versszakban.

Babits Mihály Miatyánk című verse újraírja az ismert imát, az ismert szöveg sorai közé ékelt újabb sorokból kiderül, az ember a háborúban nem pontosan úgy imádkozik, nem pontosan arra vágyik, mint békében, s nem is tud olyan jó lenni: a háború mindent átértékel, még a legalapvetőbb, legmindennapibb dolgokat, így ezt az imádságot is.

Sokszor megváltozik egy verscím (érdemes leírni, mi volt az eredeti, miért változtatta meg a költő, mást jelent-e így)

 Például:

Berzsenyi Dániel A közelítő tél című versének eredeti címe: Ősz; Kazinczy javaslatára változtatta meg Berzsenyi (így a cím egy folyamatra, nem egy állapotra utal).

Csokonai Vitéz Mihály Tartózkodó kérelem című verse pedig eredetileg az Egy tulipánthoz címet viselte (az eredeti cím  – egy metafora – a vers megszólítottját, az új pedig magát a megszólítást helyezi középpontba).

Kölcsey Ferenc a Zrínyi dalának először a Szobránci dal címet adta.

A cím „elemzése”

Például:

Kosztolányi Dezső Őszi reggeli című verse kapcsán leírhatod, mi jut eszedbe a cím két szaváról: az őszről és a reggeliről (az ősz a legtöbb irodalmi műben az elmúlással hozható kapcsolatba, az aratás, a betakarítás ideje; a reggeli viszont egy új nap kezdete, az erőgyűjtés ideje).

Egy másik Kosztolányi-vers, a Boldog, szomorú dal  címe egy paradoxon;  jelzi, hogy a versre ambivalens érzések jellemzőek; erre fel lehet építeni az egész mű elemzését: mi teszi boldoggá a lírai ént, és miért lehet szomorú; hogy érezheti egyszerre mindkettőt; melyik érzés az erősebb stb.

Műfajmegjelölő cím 

Sok verscím elárulja a műfajt is; ilyenkor le lehet írni, mi jellemző  az adott műfajra, s ebből mi, hogyan érvényesül ebben a versben; valóban megfelel-e a vers a címben megjelölt műfajnak.

Például:

Kölcsey Ferenc: Himnusz – a himnusz az óda egyik altípusa; magasztos, emelkedett hangvételű, Istenhez vagy valamilyen isteni személyhez szól; lehet dicsőítő (mint például Assisi Szent Ferenc Naphimnusza) vagy fohászkodó, ahogy Kölcsey műve is; le lehet írni az elemzésben, hogyan látja Kölcsey a haza, a nemzet sorsát – ebben a helyzetben már csak Isten áldása, szánalma segíthet.

Vörösmarty Mihály: Szózat – szintén az ódai műfajok csoportjába tartozik a szózat, de nem Istenhez szól; már az első versszak metonímiájából (“ó, magyar” – egyes számot használ a többes szám helyett, de az egész magyarságra vonatkozik a felhívás) kiderül, kik a megszólítottak.

Berzsenyi Dániel Levéltöredék barátnémhoz című műve a címe alapján lehetne episztola, azaz költői levél; ez a cím azonban félrevezethet, ha végigolvassuk a verset, rájövünk, hogy valójában egy elégiáról van szó.

Tóth Árpád: Elégia egy rekettyebokorhoz – az elégiának megfelelően szomorú, borongós a hangulata, az elemzésben leírhatod, hogy miért.

Csokonai Vitéz Mihály Szerelemdal a csikóbőrös kulcshoz – a vers a szerelmes dalok jellemzőit mutatja.

József Attila Óda és Radnóti Miklós Tétova óda című verse is óda, de mindkettő eltér kicsit a klasszikus hagyományoktól. Az első úgy dicsőíti szerelmét, hogy testének olyan részeiről is szerelemmel ír szépnek mutatva azokat, amiket egyébként gusztustalannak találunk (“Az örök anyag boldogan halad/ benned a belek alagútjain/ és gazdag életet nyer a salak/ a buzgó vesék forró kútjain!“). A Radnóti-óda címének érdekessége pedig az, hogy az emelkedett hangulatú óda műfajához nem illene a tétovaság. Az elemzésben kifejtheted, mi vagy ki tétova ebben a versben: a lírai önmaga miatt vagy abban bizonytalan, hogy a szeretett nőről nem tud magasztos verset írni? stb.

Weöres Sándor egyik verse a Vásári népballada címet viseli; nemcsak a vers, már a cím is a műfaj paródiája, hiszen a népballadának nem ismert a szerzője.

A cím sejteti a műfajt 

Ez megtévesztő is lehet; például a felületes verselemző az alábbi műveket a címeik alapján sorolhatná akár az ódához is.

Például:

Janus Pannonius: Gryllushoz (epigramma)

Csokonai Vitéz Mihály: A tihanyi Ekhóhoz (elégia)

Szapphó: Aphroditéhoz (himnusz)

Berzsenyi Dániel: Levéltöredék barátnémhoz (a cím episztolát, esetleg ódát sejtet, de a versben legerősebb az elégikus vonás)

Sajátos vonások 

például:

Janus Pannonius: Pannónia dicsérete (Pannónia vagy sokkal inkább Pannonius dicsérete ez az epigramma?)

Az Ady-versek címe legtöbbször három szóból áll.

Kosztolányi Dezső A szegény kisgyermek panaszai című kötetében a versek első sora a cím (azaz nincs „igazi” cím).

Shakespeare szonettjeinek nincs címe (sorszámozottak) pl. LXXV. szonett 

József Attila utolsó néhány versének valójában nincs címe, mert nem adott nekik a költő, nem jelentek meg a költő életében ezek a versek (ez vitákat is szülhet, például tisztázatlan, hogy József Attila egyik utolsó versének címe Karóval jöttél vagy Kóróval jöttél helyesen); általában az első sort emlegetjük címként.

Sok Balassi-vers címe alatt található egy úgynevezett nótajelzés. A nótajelzés egy ismert ének címe, amelynek dallamára az adott vers is elénekelhető.

lásd még: a bevezetés; a műfaj; a szerkezet; a verselésről; rímek,alakzatok

ludimagister