Epigramma: eredetileg kőbe vésett sírfelirat (Kr. e. 7. sz.); rövid, disztichonos költemény; nem tagolódik versszakokra, nem rímes; általában ünnepélyes, érzelmekkel telített, de lehet gúnyos ironikus hangvételű is (pl. Martialis, Janus Pannonius néhány epigrammája); csattanóra végződik. (pl. Janus Pannonius: Pannonia dicsérete, Kölcsey Ferenc: Huszt, Vörösmarty Mihály: A Guttenberg-albumba, Kazinczy Ferenc Tövisek és virágok c. kötete)
Elégia: eredetileg fuvolakísérettel énekelt hosszú, disztichonos költemény; leggyakoribb témája a szerelmi bánat és az elmúlás; a romantika idején kissé átértékelődik a z elégia, felerősödik benne a fájdalmas, szomorkás hangulat („elérhetetlen értékek utáni vágyakozás”); a szentimentalizmus kedvelt műfaja. (pl. Berzsenyi Dániel: A közelítő tél, Tóth Árpád: Elégia egy rekettyebokorhoz)
Óda: eredetileg pengetős hangszerrel (esetleg tánccal is) kísérték; felépítése: strófa + antistrófa + epodosz; a 6-7. században alakult ki; általában patetikus hangvételű bölcseleti művek tartoznak ide; eleinte hősöket, atlétákat dicsőített (à valakihez, valamihez szól); a klasszicizmus kedvelt műfaja (piktúra + szentencia); ide sorolható a himnusz is, mely leginkább Istenhez, valamilyen isteni lényhez szól. ( pl. Horatius: Melpomenéhez, Berzsenyi Dániel: Horác, A magyarokhoz I., II., Schiller: Az örömhöz, Shelley: Óda a Nyugati Szélhez, Keats: Óda egy görög vázához, József Attila: Óda)
Episztola: költői levél; a megszólított („címzett”) mindig meg van nevezve; már a görögöknél megjelenik, de csak a rómaiaknál válik általánossá; a középkorban elsősorban a szerelmi költészet kedveli. (pl. Berzsenyi Dániel: Vitkovics Mihályhoz, Petőfi Sándor: Levél Arany Jánoshoz)
Dal: az önkifejezés tiszta, egyszerű megnyilatkozása, formai és tartalmi egyszerűség jellemzi (soronként egy gondolati elem); a nyelv zeneisége itt mutatkozik meg leginkább; eredetük szerint megkülönböztetünk nép- és műdalokat; témájuk szerint megkülönböztetünk bordalokat (Vörösmarty Mihály: Keserű pohár), szerelmi dalokat (Csokonai Vitéz Mihály: Tartózkodó kérelem), altatódalokat (József Attila: Altató), bújdosóénekeket, katonadalokat, bányászdalokat, aratódalokat, nászdalokat stb.; a nemzeti irodalmakban kialakult sajátos típusaik is előfordulhatnak pl.canzone (ol.), chanson (fra.), lied (ném.)
Rapszódia: eredetileg a homéroszi eposzokból előadott dal; a 19. századtól lírai műfaj; szenvedélyes hangú, csapongó, alkalmas felfokozott lelki tartalmak kifejezésére; töretlen gondolatiság, zaklatottság, kötetlen szerkezet jellemzi. (pl. Petőfi Sándor: Az őrült, Egy gondolat bánt engemet…)
Ekloga: pásztorköltemény; dialogikus formában szólal meg, pásztori környezetben megjelenő alakjai többnyire allegorikus figurák; (a görögöknél Theokritosz írt először pásztorkölteményeket [bukolikus költészet = pásztorköltészet], a latin irodalomban pedig Vergilius honosította meg ezt a műfajt; pásztorkölteményeiből állította össze a Bucolica c. szemelvénygyűjteményt, innen ered a műfaj neve, ugyanis a görög ecloga szó szemelvényt, válogatást jelent). A magyar irodalomban Radnóti költészetében vált jelentőssé.
Dithürambosz: ókori görög lírai műfaj; eredetileg Dionüszosz isten csodás tetteiről szóló himnikus mű Kr. e. a 6. sz.-tól; fenséges dallam és stílus jellemzi; kardal formájában terjedt el; a modern költészetben nehezen különíthető el.
Ballada: mindhárom műnem sajátosságai jellemzők rá: párbeszédes, „tragikus”(dráma), verses (líra), egy történetet mond el (epika); „tragédia dalban elbeszélve” (Greguss Ágost); szerzőség szerint megkülönböztetünk nép- (pl. Kádár Kata, Kőmíves Kelemen, Görög Ilona) és műballadákat (pl. Goethe: A Tündérkirály, Arany János: A walesi bárdok, V. László) A balladaforma és a ballada két külön fogalom!
Szövegek a tételhez itt.
ludimagister